„Azok a fülbevalók az enyémek! Hogy kerülhettek fel a Vaterára?” – Egy magyar család titkai és árulása

– Ezek az én fülbevalóim! – kiáltottam fel, miközben remegő kézzel görgettem a Vatera oldalát a telefonomon. A szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. A képen ott voltak: a fehérarany fülbevalók, apró zafírokkal, amiket még anyukámtól kaptam az esküvőmre. Az a fajta ékszer, amit az ember soha nem adna el – hacsak nem kényszerül rá. De én nem adtam el. És most ott virítottak egy idegen profilján, 25 ezer forintos kikiáltási áron.

– Zsófi, gyere ide egy pillanatra! – szóltam a lányomnak, aki épp a konyhában reggelizett.

– Mi történt, anya? – nézett rám nagy szemekkel.

– Nézd csak ezt! Ezek nem azok a fülbevalók, amiket mindig keresek?

Zsófi közelebb hajolt, majd bólintott.

– De hát te mondtad, hogy elraktad őket a szekrényed mélyére!

– Pontosan. És most eltűntek. De hogy kerültek fel a netre?

Az elmúlt hetekben egyre több apróság tűnt el a lakásból. Először csak egy régi parfümöm, aztán egy selyemsál, végül a fülbevalók. Először magamat hibáztattam: biztosan szétszórt vagyok, vagy túl sok minden jár a fejemben. De most már tudtam: valaki szándékosan viszi el a dolgaimat.

A férjem, Gábor, reggelente mindig sietett. Most is csak fél szemmel nézett rám, amikor szóltam neki.

– Gábor, nem láttad véletlenül a fülbevalóimat?

– Én? Ugyan már, minek nekem ékszer? Biztosan elpakoltad valahová – morogta, és már húzta is fel a cipőjét.

– De Gábor, ezek eltűntek! És most fent vannak a Vaterán!

– Biztos valami kamu hirdetés. Ne csinálj ügyet mindenből! – legyintett.

De én nem tudtam elengedni. A fejemben csak zakatolt: ki járhatott nálunk az utóbbi időben? A barátnőm, Réka? Őt kizártnak tartottam – gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A húgom, Dóri? Ő vidéken lakik, ritkán jön fel Pestre. Maradt az anyósom, Ilona néni. Ő viszont mindig mindent tudni akar rólunk, és gyakran jön át „segíteni”.

Aznap délután Réka hívott.

– Szilvi, te tényleg eladod azokat a fülbevalókat? – kérdezte gyanakvó hangon.

– Micsoda? Nem! Miért kérded?

– Mert valaki feltette őket Vaterára. Ráadásul ugyanazokkal a képekkel, amiket egyszer elküldtél nekem Messengeren!

A gyomrom görcsbe rándult.

– Réka, segíts nekem! Ki lehet ez?

– Megnézem a profilt – mondta határozottan. – Talán ki tudjuk deríteni.

Este alig vártam, hogy Gábor hazaérjen. Amint belépett az ajtón, rázúdítottam mindent.

– Gábor, valaki ellopta a fülbevalóimat és el akarja adni! Szerinted ki lehetett?

– Szilvi, ne kezdjük megint ezt! Biztosan csak félreértés. Majd előkerülnek.

– Nem érted?! Ott vannak a neten! Valaki közeli ember lehetett!

Gábor csak sóhajtott és bement a nappaliba. Egyedül maradtam a kétségeimmel.

Másnap Réka visszahívott.

– Szilvi, sikerült megtudnom valamit. Az eladó profilja „IlcsiMama”. Ez nem lehet véletlen…

– Ilcsi… Anyósom beceneve… – suttogtam döbbenten.

A következő napokban minden idegszálammal figyeltem Ilona nénit. Amikor átjött „segíteni” főzni vagy takarítani, úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Egyik délután aztán lebukott: véletlenül kicsúszott a táskájából egy aranyláncom is.

– Ilona néni! Ez meg hogy került magához?

Ő először csak hebegni-habogni kezdett.

– Jaj, Szilvikém… biztosan véletlenül csúszott be hozzám…

– Véletlenül? És a fülbevalók is véletlenül kerültek fel Vaterára?

Ilona néni arca elsápadt.

– Nézd… Tudod jól, hogy mostanában nehéz nekem… A nyugdíj alig elég… És hát… gondoltam…

– Gondolta?! Hogy ellopja az emlékeimet? Az anyám ajándékát?

Könnyek szöktek a szemembe. Gábor ekkor ért haza. Ahogy meglátta anyját és engem egymással szemben állva, rögtön érezte: baj van.

– Mi folyik itt?

– Kérdezd meg anyádat! – vágtam oda dühösen.

Ilona néni próbált mentegetőzni:

– Fiam… csak segíteni akartam magamon… Tudod jól, mennyire nehéz most minden…

Gábor döbbenten nézett rá.

– Anya… ezt nem hiszem el…

A következő napokban mindenki ideges volt otthon. Zsófi sírt este az ágyában: – Anya, most mi lesz? Nagyi már nem jöhet át hozzánk?

Éjszakánként nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: hogyan lehet ezt helyrehozni? Megbocsássak? Feljelentsem? Vagy egyszerűen zárjam ki az életünkből azt az embert, akit eddig családtagként szerettem?

Egyik este Gábor leült mellém.

– Szilvi… Tudom, hogy anya megbocsáthatatlan dolgot tett. De ha feljelented, szétszakad a családunk. Nem lehetne inkább megbeszélni vele?

Nem válaszoltam rögtön. Másnap Ilona néni sírva hívott fel.

– Szilvikém… bocsáss meg! Visszaadok mindent… Csak ne vedd el tőlem az unokámat…

Végül visszakaptam a fülbevalóimat és az aranyláncot is. De valami végleg eltört bennem. A bizalom már soha nem lesz ugyanaz.

Azóta minden értékemet zárható dobozban tartom. Ilona néni ritkábban jön át – és ha jön is, soha nem hagyom magára egy percre sem.

Zsófi néha megkérdezi:
– Anya, te még szereted nagymamát?
Csak annyit mondok: – Szeretni lehet valakit akkor is, ha már nem bízol benne.

De vajon tényleg lehet? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre vége mindennek?