Eladtam a lakásom, hogy segítsek a fiamnak – de elveszítettem önmagam
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsolt! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porceláncsésze megremegett, a kávé kilöttyent. Fiam rám nézett, arcán keveredett a fáradtság és a bosszúság. – Anya, kérlek, ne kezdjük megint… – sóhajtott.
A szívem összeszorult. Hónapok óta éreztem, hogy valami végleg megváltozott közöttünk. Pedig amikor eladtam az újpesti lakásomat, azt hittem, jót teszek mindenkinek. Zsolt és Dóra, a menyem, két kisgyerekkel szorongtak egy panelban Káposztásmegyeren. Én meg egyedül éltem, miután tavaly meghalt az uram, Lajos. Azt gondoltam, ha összeköltözünk egy nagyobb házban – amit az én pénzemből veszünk –, mindenki boldogabb lesz.
Az első hetekben még mindenki igyekezett. Dóra kedvesen mosolygott rám reggelente, Zsolt esténként megkérdezte, hogy érzem magam. A gyerekek, Panni és Marci, örültek, hogy van még egy felnőtt, aki mesét olvas nekik. De ahogy teltek a napok, úgy lett egyre szűkebb a tér és egyre hangosabbak a kimondatlan szavak.
Egyik este Dóra a nappaliban hajtogatta a ruhákat. Odamentem hozzá, hogy segítsek. – Hagyd csak, Magdi néni, majd én megcsinálom – mondta halkan. Éreztem, hogy zavarja a jelenlétem. Próbáltam beszélgetni vele: – Dóra, tudod, ha bármiben segíthetek… – De ő csak bólintott, és gyorsan témát váltott.
Aztán jöttek az apróbb összezördülések. Hol azon kaptam össze Zsolttal, hogy túl sokat szóltam bele a gyereknevelésbe (pedig csak aggódtam), hol azon Dórával, hogy miért nem lehet néha együtt vacsorázni. Egyik este Zsolt rám szólt: – Anya, kérlek, ne adj Panninak csokit vacsora előtt! Megbeszéltük Dórával, hogy nem kap édességet este. – Csak egy kockát adtam neki! – védekeztem. – De ez nem a te döntésed! – vágta rá ingerülten.
A szobámba vonultam vissza sírva. A fal túloldalán hallottam Dóra halk hangját: – Mondtam neked, hogy ez lesz… Nem lehet mindent kontrollálni…
Egyre inkább úgy éreztem magam ebben a házban, mint egy vendég. Pedig az én pénzemből vettük! Mégis minden szabályt ők hoztak. Ha szóltam valamiért – például hogy ne hagyják szanaszét a cipőket az előszobában –, Zsolt csak annyit mondott: – Anya, ez most már közös otthon. Próbálj alkalmazkodni.
A barátnőim szerint bolond voltam. – Magdi, te mindig mindent feláldozol másokért! – mondta egyszer Ági a telefonban. – De ki gondol rád? Ki törődik veled? – Nem tudtam mit felelni.
Egy vasárnap reggel Dóra anyja is átjött ebédre. Az asztalnál ülve hallgattam őket: Dóra és az anyja nevetgéltek valamin, Zsolt is bekapcsolódott. Én csak csendben kanalaztam a levest. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék.
Aznap este Zsolttal beszélgettem. – Fiam… Te boldog vagy így? – kérdeztem halkan. Ő rám nézett: – Anya… Tudom, hogy jót akartál. De ez így mindenkinek nehéz. Neked is… nekünk is.
A könnyeim potyogtak. – Akkor miért nem mondtad korábban? Miért nem beszéltünk erről? – Mert féltem megbántani téged…
Azóta csak sodródom nap mint nap. Próbálok kevesebbet jelen lenni, nem szólok bele semmibe. De közben úgy érzem: elveszítettem önmagam. Nincs már saját otthonom, nincs saját életem.
Egy este Marci odabújt hozzám: – Mama, te mindig velünk fogsz lakni? Elmosolyodtam keserűen: – Nem tudom, kisfiam… Nem tudom.
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Vajon tényleg ennyit ér az önfeláldozás? Hol van az a határ, amikor már nem segítünk többet magunkon sem? Ti mit tennétek a helyemben?