„Most a szüleim velünk akarnak lakni egy évig” – Egy anya küzdelmei a családi határokkal

– Anya, kérlek, csak egy éjszakára maradj itt! – suttogtam a telefonba, miközben a kisfiam, Marci sírása újra felszökött a szobából. A kezem remegett, a szemem égett a kialvatlanságtól. Nyolc hónapja tudtam meg, hogy anya leszek, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. A férjem, Gábor már napok óta túlórázott az irodában, én pedig egyedül maradtam a babával ebben az idegen városban, ahol minden utca ismeretlen volt számomra.

Anyám hangja fáradtan csendült fel: – Kicsim, tudod, hogy mennyire szeretnék segíteni, de apáddal most nem tudunk csak úgy felugrani. De… – elhallgatott egy pillanatra. – Igazából beszélni akartunk veled valamiről. Apáddal úgy döntöttünk, hogy hozzátok költöznénk egy évre. Segítenénk nektek mindenben.

A levegő megfagyott körülöttem. Egy év? Velünk? Gáborral sosem beszéltünk erről. Azonnal éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. – Anya, ez… ez most komoly? – kérdeztem halkan.

– Igen, kicsim. Tudjuk, hogy nehéz neked egyedül. És mi is szeretnénk közelebb lenni az unokánkhoz. Gondolj bele, mennyivel könnyebb lenne minden! – próbált meggyőzni anyám.

Aznap este Gábor későn ért haza. A vacsora kihűlt az asztalon, Marci végre elaludt. Leültem mellé a kanapéra, és remegő hangon elmondtam neki mindent.

– Szerintem ez nem jó ötlet – mondta Gábor röviden, miközben az ablakon bámult kifelé. – Szeretem a szüleidet, de ez a mi otthonunk. Most kezdjük el igazán az életünket.

– De Gábor, én tényleg nagyon fáradt vagyok. Néha úgy érzem, már nem bírom tovább egyedül – tört ki belőlem a sírás.

Gábor magához húzott. – Tudom, de ha most beengedjük őket, sosem lesz saját életünk. És mi lesz az anyámmal? Ő is szeretne többet lenni Marcival.

Másnap reggel anyám már csomagolásról beszélt telefonban. Apám is beleszólt: – Kislányom, mi csak segíteni akarunk. Régen is így volt: a család összetartott.

A napok teltek, én pedig egyre inkább két tűz közé kerültem. Anyám minden nap hívott, kérdezgette, hogy mikor jöhetnek. Gábor egyre zárkózottabb lett. Egyik este veszekedésbe torkollott a beszélgetésünk:

– Miért nem tudod megérteni, hogy nekem szükségem van rájuk? – kiabáltam Gáborra.

– És nekem? Nekem nincs szükségem nyugalomra? Ez nem csak rólad szól! – vágott vissza.

Aztán csend lett. Csak Marci halk szuszogása töltötte be a lakást.

Egyik délután váratlanul becsöngettek hozzánk. Anyám és apám álltak az ajtóban két bőrönddel.

– Meglepődtél? – mosolygott anyám feszülten. – Nem bírtuk tovább várni.

Gábor arca elfehéredett. Éreztem, hogy most dől el minden.

Az első napokban mindenki igyekezett kedves lenni. Anyám főzött, apám sétált Marcival. De hamarosan előjöttek a régi minták: anyám mindent jobban tudott nálam; apám folyton tanácsokat osztogatott Gábornak arról, hogyan kellene vezetnie a háztartást.

Egy este anyám rám szólt:
– Zsófi, ne így fürdesd a gyereket! Régen is mindig megfázott ettől a huzattól.

– Anya, kérlek… – próbáltam higgadt maradni –, most már én vagyok az anya.

– De hát csak segíteni akarok! – sértődött meg.

Gábor egyre többször maradt bent dolgozni. Éreztem, hogy távolodik tőlem. Egy este leült mellém:
– Zsófi, ez így nem mehet tovább. Vagy ők mennek el, vagy én fogok… Nem akarom elveszíteni a családomat.

Kétségbeestem. Hogy válasszak azok között, akiket mindennél jobban szeretek? Próbáltam beszélni anyámmal:
– Anya, lehet, hogy mégsem jó ötlet ez az együttélés…

Anyám sírva fakadt:
– Mindig azt hittem, hogy majd egyszer újra együtt leszünk… Hogy szükséged van rám…

Apám csendben összepakolt. Másnap reggel elutaztak.

A lakás üresnek tűnt utánuk. Gábor átölelt:
– Sajnálom… Nem akartam ezt neked.

Éjszaka sokáig néztem Marcit aludni. Vajon egyszer majd ő is így fog küzdeni velem? Hol van az a határ, ahol még segítünk egymásnak, de már nem fojtjuk meg a másikat?

Talán sosem lesz rá jó válaszom… Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet jól szeretni úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?