„Nem vagyok bébiszitter – csak egy nagymama vagyok”

– Már megint te jössz, mama? – kérdezte fáradtan Anna, a lányom, miközben a konyhapultnál állt, kezében a telefonjával. – Tudod, hogy a héten háromszor is dolgozom estig. Nincs más, aki vigyázna a gyerekekre.

Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a kabátommal, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki egy láthatatlan kötelet húzna a mellkasom köré. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hiszen amikor először mondta Anna, hogy anya leszek, a boldogságtól nem találtam a helyem. Most viszont… most csak fáradt voltam.

– Persze, megyek – válaszoltam halkan. – De tudod, nekem is lenne dolgom.

Anna csak legyintett. – Mama, te már nyugdíjas vagy. Neked most ez a feladatod. A gyerekek imádnak veled lenni.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek egy novemberi reggelen. Igen, nyugdíjas vagyok. De vajon tényleg csak ennyi lenne most az életem? Hogy minden nap reggeltől estig unokákra vigyázok, főzök, mosok, takarítok? Hol van ebben az én örömöm?

A buszon ülve néztem ki az ablakon. Az emberek siettek, mindenki ment valahová. Régen én is így éltem: dolgoztam a könyvtárban, szerettem a munkámat, voltak barátaim, programjaim. Mostanában viszont minden nap ugyanaz: reggel felkelek, összepakolok otthon, aztán megyek Annához vagy Évához – mert a másik lányom is gyakran kér segítséget. Mindkettőjüknek két-két gyereke van. Négy unoka – négy kis csoda –, de néha úgy érzem, mintha egyedül én lennék felelős értük.

– Mama! – kiáltotta Bence, amikor beléptem Anna lakásába. – Jössz legózni?

Elmosolyodtam. Bence mindig képes volt megolvasztani a szívemet. De ahogy leültem mellé a szőnyegre, és hallottam Anna ajtaját becsukódni mögöttem – már ment is dolgozni –, újra rám nehezedett a magány súlya.

Délután Éva hívott.

– Anya, ugye holnap át tudsz jönni? Zsófi beteg lett, és nekem muszáj bemennem dolgozni.

– Persze, Éva – mondtam automatikusan. Már meg sem lepődtem.

Este fáradtan ültem le a kanapéra otthon. A lakás csendes volt. Régen ilyenkor olvastam volna egy jó könyvet vagy találkoztam volna a barátnőimmel. Most viszont csak bámultam magam elé.

Aztán egyszer csak felhívtam Marikát, a régi kolléganőmet.

– Szia Marika! Hogy vagy? Rég beszéltünk…

– Jaj, Ilona! Hát te? Minden rendben?

Nem bírtam tovább magamban tartani.

– Tudod, Marika… néha úgy érzem, mintha nem is lennék más, csak egy ingyen bébiszitter. Szeretem az unokáimat, de… hol vagyok én ebben az egészben?

Marika hallgatott egy pillanatig.

– Ilona, ez nagyon sokunkkal így van. De nem szabad hagynod, hogy teljesen eltűnj ebben a szerepben. Beszélj velük! Mondd el nekik!

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg beszéljek velük? Nem akarom megbántani Annát és Évát sem. Tudom, hogy nehéz nekik: munka, gyerekek, háztartás… De én is ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim.

Másnap reggel Annánál ültem a konyhában, amikor végre összeszedtem magam.

– Anna… beszélhetnénk egy kicsit?

Lányom fáradtan nézett rám.

– Mi történt?

– Tudod… nagyon szeretem az unokáimat. De néha úgy érzem, hogy csak azért vagyok itt, mert nincs más választásotok. Szeretnék néha magammal is foglalkozni. Elmenni sétálni, találkozni a barátnőimmel… Vagy csak olvasni egy könyvet otthon.

Anna először nem szólt semmit. Aztán halkan megszólalt:

– Ne haragudj, mama… Nem is gondoltam bele. Csak annyira természetes volt…

– Tudom – mondtam halkan –, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra.

Aznap este Évának is elmondtam ugyanezt. Ő is meglepődött.

– Anya… tényleg nem akartunk kihasználni téged. Csak annyira nehéz minden…

– Értem én – feleltem –, de ha én teljesen elfogyok ebben az egészben, akkor már nem tudok segíteni nektek sem.

A következő hetekben lassan változott valami. Anna és Éva próbáltak kevesebbet kérni tőlem; néha ők is megoldották máshogy a gyerekfelügyeletet. Én pedig újra elkezdtem találkozni Marikával és a régi barátnőkkel – még egy könyvklubba is beiratkoztam.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hány nagymama él így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak és kihasználtnak? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre mi is kimondhatjuk: „Nem vagyok bébiszitter – csak egy nagymama vagyok”?