„Nem vagyok láthatatlan!” – Egy idős ember küzdelme a mindennapokban

– Anyu, miért nem hívod inkább a futárt? – kérdezte Zsuzsa lányom a telefonban, miközben én már a kabátomat gomboltam. – Minek akarsz te a piacra menni ebben a hidegben?

– Mert szeretem látni, mit veszek. És… – elakadtam. Nem akartam elmondani neki, hogy valójában csak ki akartam mozdulni. Hogy ne érezzem magam teljesen feleslegesnek ebben a lakásban, ahol már minden túl csendes lett.

A piacra menet a villamoson ültem, és figyeltem az embereket. Egy fiatal fiú hátizsákkal nekem nyomódott, de még csak rám sem nézett. Egy asszony hangosan telefonált mellettem, mintha ott sem lennék. Mintha tényleg láthatatlan lennék.

A piacon a kedvenc kofámhoz mentem, Marikához. – Jó reggelt, Ilonka néni! – mosolygott rám. Ez a pár szó annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam. De aztán jött az a pillanat, ami mindent megváltoztatott.

A sorban álltam, amikor egy középkorú férfi egyszerűen elém vágott. – Elnézést, uram, én már itt álltam – szóltam halkan.

Rám sem nézett. – Ugyan már, mama, ne akadékoskodjon! – legyintett.

A többiek csak néztek, senki nem szólt egy szót sem. Ott álltam megalázva, és úgy éreztem, mintha mindenki egyetértene vele: nekem már nincs helyem itt.

Hazafelé menet sírtam. Nem csak a férfi miatt. Hanem mert eszembe jutottak azok az idők, amikor még fontosnak éreztem magam: amikor tanítottam az iskolában, amikor a gyerekeimnek én voltam a biztos pont. Most meg… Zsuzsa is csak aggódik értem, de közben úgy beszél velem, mintha gyerek lennék.

Otthon leültem a konyhaasztalhoz. A régi fényképeket nézegettem: ott vagyok fiatalon, mosolygok, körülöttem a család. Most meg csak a csend van és az üres székek.

Délután Zsuzsa beugrott hozzám. – Anyu, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.

– Ma a piacon… – kezdtem bele, de ő már vágott is közbe:

– Ugye mondtam, hogy ne menj oda! Ma már minden másképp van. Az emberek türelmetlenek.

– De Zsuzsa! Én nem akarok csak itthon ülni! Szükségem van arra, hogy emberek között legyek! Hogy érezzem: még élek!

– Tudom, anyu… csak félek érted – sóhajtott.

– Értem félsz vagy attól félsz, hogy egyszer te is ilyen leszel? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. Csak megölelt.

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire feleslegessé váltunk mi, idősek? Miért nem látják bennünk azt az embert, aki voltunk? Miért olyan nehéz egy mosolyt adni vagy egy kedves szót mondani?

Másnap reggel újra elindultam a boltba. A pénztárnál egy fiatal lány rám mosolygott: – Segíthetek becsomagolni?

Ez az apró gesztus visszaadott valamit abból a hitből, hogy talán mégsem vagyunk teljesen láthatatlanok.

De vajon mikor jön el az idő, amikor újra értékeljük egymást? Amikor nem csak rohanunk egymás mellett? Ti mit gondoltok: tényleg ennyire nehéz észrevenni az időseket ebben a világban?