Tegnap újra együtt jöttek: anyám és az anyósom – a könyörgésük összetöri a szívem

– Kati, könyörgöm, gondold át még egyszer! – Anyám hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, ujjai görcsösen markolták a bögrét. Mellette az anyósom, Ilona, szinte szinkronban bólogatott. – Egy családot nem lehet csak úgy eldobni! A gyerekeknek szükségük van az apjukra!

Én csak álltam a hűtő előtt, és próbáltam nem sírni. Már megint itt vannak. Már megint ugyanaz a lemez. Tegnap este is, mint annyiszor az elmúlt hónapokban. A két nő, akik egész életemben irányítani próbáltak, most összefogtak ellenem. És én? Én már csak árnyéka vagyok önmagamnak.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de már előre tudtam, hogy hiába. – Nem tudok visszamenni ahhoz az emberhez. Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Ilona felhorkant. – Minden házasságban vannak hullámvölgyek! Az én férjem is… – elharapta a mondatot, de mindannyian tudtuk, mire gondol. Nagyapám sosem volt szent.

Anyám közbevágott: – Kati, gondolj a gyerekekre! Marci és Lili még kicsik. Ha most elváltok, örökre megsebzed őket!

A szívem összeszorult. Marci nyolc éves, Lili hat. Ők az életem értelme. De vajon tényleg jobb nekik egy hazugságban élni?

– És rám ki gondol? – bukott ki belőlem hirtelen. – Ki gondol arra, hogy én minden éjjel sírok? Hogy Gábor már rég nem szeret? Hogy hónapok óta máshol alszik?

Csend lett. Anyám lesütötte a szemét, Ilona ajka megremegett.

– Az asszony dolga tűrni – mondta végül Ilona halkan. – Ha mindenki elválna, mert nehéz lett, akkor senki nem maradna házas.

Felnevettem – keserűen, fáradtan. – Ez nem csak nehézség, Ilona néni! Gábor megcsalt. Nem egyszer, nem kétszer. Tudom, hogy van valakije. És nem is titkolja.

Anyám arca eltorzult a fájdalomtól. – Kati… az apád is… de én maradtam. Érted maradtam! Mert egyedül nem tudtam volna felnevelni téged.

– És boldog voltál? – kérdeztem vissza halkan.

Nem válaszolt. Csak sírt.

A történetem talán sokaknak ismerős lehet. Egy kisvárosban élek Fejér megyében, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. A férjemmel tizenhárom éve vagyunk házasok. Az elején minden szép volt: közös albérlet Székesfehérváron, első autó hitelre, hétvégi kirándulások a Velencei-tónál. Aztán jöttek a gyerekek, a munkahelyi stressz, az anyagi gondok.

Gábor egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Egyre később járt haza, egyre többször volt ingerült velem és a gyerekekkel is. Én próbáltam mindent: új receptek, új frizura, még egy közös hétvége is Hajdúszoboszlón (amit végig a telefonján lógva töltött). De semmi sem változott.

Aztán tavaly karácsonykor megtaláltam egy üzenetet a telefonján. Egy nő írta neki: „Várom már az estét!” Először tagadott mindent, aztán bevallotta: „Igen, van valakim.” Olyan nyugodtan mondta ki, mintha csak arról beszélne, hogy elfogyott a tej.

Azóta külön szobában alszunk. A gyerekek érzik a feszültséget. Marci egyre többet panaszkodik fejfájásra, Lili bepisil éjszaka. Én pedig minden nap azon gondolkodom: mi lenne jobb nekik? Egy hazug család vagy egy megtört anya?

A válás gondolata először ijesztő volt. Mit fognak szólni a szomszédok? Hogy fogom eltartani magunkat? De aztán rájöttem: nem élhetek tovább így.

Csakhogy anyám és az anyósom ezt nem hajlandóak elfogadni.

– Kati, ha most elválsz, soha többé nem találsz rendes férfit! – vágta hozzám Ilona egyik este. – Két gyerekkel? Mindenki csak kihasznál majd!

– Inkább legyek egyedül, mint boldogtalanul valaki mellett! – vágtam vissza.

Anyám csak sírt. – Én csak jót akarok neked…

De vajon tényleg jót akar? Vagy csak azt akarja, hogy ne kelljen szégyenkeznie a rokonok előtt?

A testvérem, Zsolt szerint igazam van.

– Kati, anya mindig is azt hitte, hogy mindent kibírni kötelességünk – mondta egyik este telefonon. – De te más vagy. Ne hagyd magad! Ha Gábor tényleg szeretne titeket, nem csinálná ezt veled.

De Zsolt külföldön él, neki könnyű okosnak lenni.

A legnehezebb mindig este van. Amikor lefektetem a gyerekeket, és Lili odabújik hozzám:

– Anya, apa mikor jön haza?

Mit mondjak neki? Hogy apa már máshol van boldog? Hogy anya túl gyenge volt ahhoz, hogy változtasson?

Egyik este Marci kijött a szobájából:

– Anya… ugye nem fogsz elmenni?

A szívem majd megszakadt.

– Nem megyek sehova, kicsim – suttogtam –, de lehet, hogy apa már nem fog itt lakni velünk.

– Akkor majd vigyázunk egymásra! – mondta komolyan.

Aznap este eldöntöttem: ki fogok állni magamért.

Másnap reggel Gábor bejött a konyhába. Fáradt volt és ideges.

– Megint itt volt anyád meg anyám? – kérdezte gúnyosan.

– Igen – feleltem halkan.

– Mit akarnak még? Hogy maradjunk együtt? Minek?

– Szerintük ez így helyes…

– Szerintük! És te mit akarsz?

Felnéztem rá. Először hónapok óta igazán ránéztem.

– Én boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy a gyerekeink ne féljenek esténként.

Gábor csak vállat vont.

– Akkor csináld úgy… Nekem mindegy.

Ez volt az utolsó csepp.

Aznap délután bementem az önkormányzathoz és érdeklődtem a válás menetéről. A jogi tanácsadó kedves volt:

– Sajnos sokan járnak így… De higgye el: hosszú távon jobb lesz mindenkinek.

Hazafelé menet remegtem az idegességtől és a félelemtől is. Vajon tényleg jobb lesz? Vagy csak magamat áltatom?

Este újra megjelent anyám és Ilona.

– Kati… még most sem késő! – kezdte anyám.

– De nekem már késő! – vágtam közbe sírva. – Évek óta próbálkozom! De Gábor nem akar változni! Nem akar minket!

Ilona felállt az asztaltól:

– Ha ezt megléped, soha többé nem számíthatsz rám!

Anyám is felállt:

– Ha ezt csinálod… szégyent hozol ránk!

Ott álltam két nő között: az egyik az anyám volt, aki mindig csak tűrt; a másik az anyósom, aki sosem hitt bennem igazán. És én? Életemben először éreztem magam igazán egyedül.

De aztán eszembe jutott Marci mondata: „Majd vigyázunk egymásra!”

Leültem a gyerekek ágyára este és megsimogattam őket.

– Anya most nehéz döntést hoz… De mindig szeretni foglak benneteket!

Lili álmosan rám mosolygott:

– Akkor minden rendben lesz!

És talán igaza van.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy végre kiállok magamért és a gyerekeimért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni csak azért, mert „így szokás”? Vajon tényleg jobb egy hazug család látszatát fenntartani vagy merjek végre boldog lenni?