Új élet, régi árnyak: Egy újszülött, egy anyós és az elveszett otthon meglelése

– Nem így kell tartani a babát, Anna! – Ilona hangja élesen hasított át a nappalin, miközben Lilit próbáltam elaltatni. A karom már zsibbadt, a szemem égett a kialvatlanságtól, de anyósom minden mozdulatomat figyelte. – Régen mi bebugyoláltuk a gyerekeket, nem hagytuk őket így szabadon ficánkolni – folytatta, miközben a kanapén ült, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a szobába, amikor Lili végre elaludt volna. – Anya, kérlek… – kezdte halkan, de Ilona csak legyintett.

– Te is így nőttél fel, Gábor! Nem lett semmi bajod – mondta, majd hozzátette: – Anna, te még új vagy ebben. Hidd el, tudom, mit csinálok.

Az első napokban hálás voltam Ilonának. Segített főzni, mosni, sőt még a pelenkázásban is részt vett. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok több egy vendégnél a saját otthonomban. Minden döntésemet megkérdőjelezte: milyen pelenkát használok, mennyit szoptatok, mikor viszem sétálni Lilit. Egy este már csak sírni tudtam a fürdőszobában.

Gábor próbált közvetíteni köztünk. – Anyám csak segíteni akar – mondta halkan, miközben átölelt. – Tudom, hogy nehéz…

– De nekem így még nehezebb! – tört ki belőlem. – Nem érzem magam anyának. Mintha mindenben rosszul döntenék.

Másnap reggel Ilona már hajnalban felkeltette Lilit. – Így könnyebb lesz átaludnia az éjszakát – magyarázta nekem. De Lili egész nap nyűgös volt. Amikor szóvá tettem, Ilona csak mosolygott: – Majd megszokja.

A feszültség egyre nőtt. Egy vasárnap délelőtt Gábor apja is átjött ebédre. Az asztalnál Ilona hangosan dicsérte magát: – Ugye milyen jó, hogy itt vagyok? Anna még nem tudná egyedül ellátni Lilit.

A villám belém csapott. – Ilona néni, kérem… – kezdtem remegő hangon. – Szeretném én is megtanulni. Kérem, engedje meg!

A család elcsendesedett. Gábor apja zavartan nézett rám, Gábor pedig megszorította a kezem. Ilona arca megkeményedett.

– Ha nem kell a segítségem… – mondta sértődötten.

– Nem erről van szó – válaszoltam gyorsan. – Csak szeretném érezni, hogy én is anya vagyok.

Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. – Mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem akarom megbántani az anyádat, de így nem bírom tovább.

– Megpróbálok beszélni vele – ígérte Gábor.

Másnap reggel Gábor leült Ilonával a konyhában. Hallottam a halk szavakat: „Anya, Anna-nak is szüksége van térre…” Ilona először tiltakozott: „Én csak jót akarok!” De végül beleegyezett abba, hogy visszaköltözik a saját lakásába.

Az első nap nélküle furcsa volt. A lakás csendesebb lett, de végre úgy éreztem, levegőhöz jutok. Lili is nyugodtabb lett; mintha ő is érezte volna a változást.

Pár hét múlva Ilona meglátogatott minket. Most már csak tanácsot adott, ha kértem tőle. Megtanultam nemet mondani, és lassan visszanyertem az önbizalmamat.

Egy este Gáborral ültem a kanapén, Lili békésen aludt mellettünk. – Szerinted valaha tényleg jó anya leszek? – kérdeztem halkan.

Gábor mosolygott: – Már most az vagy.

Vajon hányan érzik magukat elveszettnek az anyósuk árnyékában? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat…