A szerelem ára: Egy fiatal nő és volt barátja apjának története Budapesten

– Miért csinálod ezt velem, Dóri? – kérdezte Gergő, miközben a Margit hídon álltunk, és a Duna sötét vizét bámultuk. A hangja remegett, mint az a nyári zápor, ami perceken belül ránk szakadt. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, a szívem majd’ kiszakadt a helyéről.

– Nem akartam, hogy így legyen – suttogtam. – De nem tudok mást tenni.

Gergő arca eltorzult a fájdalomtól. – Az apám? Tényleg? Hogy tehetted ezt?

A szavak visszhangzottak bennem napokig. Nem voltam büszke arra, amit tettem. De amikor először találkoztam Lászlóval – Gergő apjával – valami megmozdult bennem. Ő volt az egyetlen, aki igazán meghallgatott, aki nem ítélt el, amikor mindenki más csak elfordult tőlem. Az anyám már hónapok óta nem beszélt velem. A barátaim sorra tűntek el mellőlem, mintha valami fertőző betegséget kaptam volna el.

A kapcsolatunk titokban kezdődött. Lászlóval először csak beszélgettünk – hosszú séták a Városligetben, kávézókban ülve órákig. Ő ötvenhárom volt, én huszonhat. Az emberek furcsán néztek ránk, de nekem mindegy volt. Végre valaki mellett önmagam lehettem.

Aztán egy este László azt mondta:

– Dóri, nem akarom tovább titkolni ezt. Szeretlek.

A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel. Tudtam, hogy ha kiderül, minden megváltozik. És így is lett.

Amikor Gergő megtudta, hogy az apjával vagyok együtt, kitört a pokol. Először csak üvöltözött velem telefonon keresztül. Aztán az anyám is hívott:

– Hogy süllyedhettél ilyen mélyre? Ez szégyen! – kiabálta.

A barátaim közül Zsófi volt az egyetlen, aki próbált megérteni.

– Dóri, biztos vagy benne? Tudod jól, mennyire nehéz lesz ez neked…

– Igen – feleltem halkan. – De boldog vagyok vele.

Az esküvőnk szűk körben zajlott le egy kis budai templomban. Az anyám nem jött el. Gergő sem. Csak néhány közeli ismerősünk volt ott – főleg László régi barátai. Amikor kimondtam az igent, egyszerre éreztem magam bűnösnek és szabadnak.

Az első hónapok csodálatosak voltak. László minden reggel kávét főzött nekem, és együtt reggeliztünk az erkélyen. Néha elmentünk kirándulni a Pilisbe, vagy csak sétáltunk a városban kézen fogva. De a külvilág nem hagyott minket békén.

Az utcán gyakran hallottam suttogásokat:

– Nézd már, az apja lehetne…

A munkahelyemen is furcsán néztek rám. Egyik nap a főnököm félrehívott:

– Dóri, tudod jól, hogy nem ítélkezem… de ez most tényleg jó ötlet volt?

Minden nap harcolnom kellett az előítéletekkel. Volt olyan este, amikor sírva feküdtem le aludni. László ilyenkor átölelt.

– Ne törődj velük – mondta halkan. – Csak mi számítunk.

De néha még ő is elbizonytalanodott.

– Talán igazuk van… túl nagy köztünk a különbség – sóhajtotta egy este.

– Nem érdekel! – vágtam rá dühösen. – Én veled akarok lenni!

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gergővel kellett találkoznom egy családi eseményen. Az unokatestvére esküvője volt, és tudtam, hogy ott lesz ő is.

Amikor meglátott minket együtt belépni a terembe, az arca elsápadt. Odajött hozzám.

– Soha nem fogom megbocsátani neked – mondta halkan.

Nem tudtam mit felelni. Csak álltam ott némán.

Azóta sem beszélünk egymással. Az anyám is csak ritkán keres meg – főleg ünnepekkor, akkor is csak röviden.

De Lászlóval boldog vagyok. Minden nehézség ellenére hiszek abban, hogy amit érzünk egymás iránt, az valódi. Néha azonban még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg megérte mindent feláldozni ezért a szerelemért?

Talán sosem kapok választ erre a kérdésre… De ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a boldogságért akkor is, ha mindenki más ellened van?