„A testvérem gyerekei rossz hatással vannak a fiamra”

Régebben alig vártam a családi összejöveteleket. A nevetés, a közös étkezések és az öröm, amit a gyerekek közös játéka okozott, a hónap fénypontjai voltak. Az elmúlt évben azonban a lelkesedésem alábbhagyott. A testvérem gyerekei, Ádám és Nóra, egyre nagyobb stresszforrássá váltak számomra, különösen amiatt, hogy milyen hatással vannak a fiamra, Bencére.

Ez nem egyik napról a másikra történt. Eleinte csak apróságok voltak—Ádám állandó csipkelődése vagy Nóra hajlama arra, hogy hisztizzen, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Ezt még tipikus gyerekviselkedésnek tartottam. De ahogy telt az idő, a viselkedésük egyre aggasztóbbá vált. Ádám elkezdett csúnya szavakat használni, amiket valahonnan biztosan felcsípett, és Nóra hisztijei teljes kiborulássá fajultak a legkisebb dolgok miatt is.

Bence, aki általában jól nevelt és udvarias, elkezdte utánozni a viselkedésüket. Olyan szavakat használt, amiket sosem gondoltam volna tőle hallani, és dührohamokat kapott, ha nem kapta meg, amit akart. Mintha egy idegent láttam volna a fiam helyett. Próbáltam beszélni vele erről, elmagyarázni, miért elfogadhatatlan ez a viselkedés, de az unokatestvérei hatása erősebbnek tűnt az én szavaimnál.

Megkerestem a testvéremet, remélve egy építő jellegű beszélgetést. Ő csak legyintett, mondván, hogy a gyerekek gyerekek lesznek, és majd kinövik. Az ő közömbössége frusztrált. Úgy éreztem, hogy elbagatellizálja az aggodalmaimat és figyelmen kívül hagyja azt a hatást, amit a gyerekei az enyémre gyakorolnak.

A helyzet egy családi grillezés során csúcsosodott ki múlt hónapban. A gyerekek a kertben játszottak, amikor kiabálást hallottam. Kirohantam, és láttam, hogy Ádám és Bence heves vitába keveredtek. Ádám arra merte Bencét, hogy másszon fel a magas kerítésre, ami elválasztja a kertünket a szomszédétól—Bence pedig visszautasította. Ádám gyávának nevezte őt, mire Bence olyan szavakkal válaszolt, amiket nem is tudtam, hogy ismer.

Szétválasztottam őket és bevittem Bencét. Ő szomorú volt, nem csak a vita miatt, hanem mert úgy érezte, nyomás alatt van valami olyat tenni, amiről tudta, hogy helytelen. Fájt látni őt ilyen ellentmondásos helyzetben.

Ezt követően nehéz döntést hoztam. Elkezdtem korlátozni a látogatásainkat a testvérem családjával. Nem volt könnyű; fontosak számomra a családi kötelékek, de Bence jólétét kellett előtérbe helyeznem. A testvérem észrevette a változást és megkérdezte, minden rendben van-e. Elmondtam neki az igazat—hogy aggódom amiatt a hatás miatt, amit az ő gyerekei gyakorolnak az enyémre.

Nem fogadta jól. Azzal vádolt meg, hogy túlságosan védelmező és ítélkező vagyok. Azóta feszült a kapcsolatunk. A családi összejövetelek most már kínosak és tele vannak kimondatlan szavakkal.

Bárcsak másképp lenne. Bárcsak a testvérem megértené az aggodalmaimat és komolyan venné őket. De jelenleg azt kell tennem, ami Bencének a legjobb, még ha ez azt is jelenti, hogy távolságot kell tartanunk a családtól.

Szomorú valóság, hogy néha éppen a család lehet legnagyobb kihívásaink forrása. Remélem, egyszer változni fog a helyzet, de addig is továbbra is megvédem a fiamat azoktól a hatásoktól, amelyek rossz irányba terelhetik.