„A Váratlan Búcsú”

Hűvös novemberi este volt Budapesten, az a fajta, amikor a szél átfúj a kabátodon, és az utcákon már megjelennek az ünnepi hangulat első jelei. A kedvenc kávézónkban ültem, ahol számtalan kávét és álmot osztottunk meg a jövőről. A hely tele volt emberekkel, de én csak az üres székre tudtam koncentrálni velem szemben.

• Azt mondod, hogy véget vetettél anélkül, hogy figyelembe vetted volna az érzéseimet?

Péter korábban írt nekem egy üzenetet, hogy találkozni szeretne. Az üzenete rövid volt, hiányzott belőle a megszokott melegség. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de elhessegettem a gondolatot, meggyőzve magam, hogy csak képzelődöm. Végül is három éve voltunk együtt, és azt hittem, jobban ismerem őt bárkinél.

Amikor végre megérkezett, másnak tűnt. A szeme nem találkozott az enyémmel, és a megszokott mosolya is hiányzott. Leült, mély levegőt vett, és azt mondta: „Vége.” Csak így. Minden előzmény és magyarázat nélkül.

Megdermedtem. „Mit értesz az alatt, hogy vége?” kérdeztem alig hallhatóan.

„Azt hiszem, külön utakon kell folytatnunk,” válaszolta lapos és érzelemmentes hangon.

„Csak így? Készen állsz szakítani velem anélkül, hogy megkérdeznéd miért?” Éreztem, hogy a könnyek gyűlnek a szemembe, de visszatartottam őket.

Vállat vont, kerülve a tekintetemet. „Csak azt hiszem, ez a legjobb.”

Sikítani akartam, válaszokat követelni, de csak bólintani tudtam némán. „Rendben,” mondtam végül megtörten. „Ha ezt akarod.”

Felállt, egy pillanatra habozott, mintha mondani akarna még valamit, de aztán megfordult és kisétált a kávézóból. Néztem, ahogy elmegy, érezve, hogy egy részem vele távozik.

Az elkövetkező napok a zűrzavar és a szívfájdalom homályában teltek. Újra és újra lejátszottam az utolsó beszélgetésünket a fejemben, próbálva megérteni, mi ment félre. De bármennyire is próbáltam, nem tudtam értelmet találni benne.

Aztán egy este hazafelé menet megláttam őket. Péter és a legjobb barátnőm, Anna kéz a kézben sétáltak az utcán. Nevettek, olyan kényelmesen együtt. A szívem összeszorult, ahogy a felismerés vonatként csapott le rám.

Elárulva éreztem magam mindkettőjük által. Anna volt a bizalmasom, akire támaszkodtam nehéz időkben. És Péter… ő volt mindenem. Most együtt voltak, én pedig egyedül maradtam összeszedni a darabokat.

Másnap szembesítettem Annát. Nem tagadta. „Sajnálom,” mondta bűnbánó hangon. „Csak megtörtént.”

„Csak megtörtént?” ismételtem hitetlenkedve. „A barátomnak kellett volna lenned.”

„Tudom,” mondta halkan. „De nem tudjuk irányítani, kibe szeretünk bele.”

A szavai jobban fájtak, mint beismertem volna. Szó nélkül elmentem, magányosabbnak érezve magam mint valaha.

Az elkövetkező hetekben próbáltam továbblépni. De Budapest minden sarka emlékeztetett Péterre és rám. Az ünnepek jöttek és mentek, mindegyik fájdalmas emlékeztetőként arra, amit elvesztettem.

Végül rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk irányítani. Az emberek változnak, kapcsolatok véget érnek, és néha nincsenek magyarázatok, amik jobbá tennék a dolgokat. Csak elfogadni tudjuk és remélni, hogy az idő begyógyítja a sebeket.

De bármennyire is próbáltam meggyőzni magam erről az igazságról, a fájdalom árnyékként maradt velem.