„A Váratlan Vacsora: Amikor az Apósom Távozott, és a Feleségem Engem Hibáztatott”

Az apósom, Tamás, kevés szavú, de határozott véleményű ember. Olyan valaki, aki hisz a hagyományos értékekben, és elvárja, hogy a körülötte lévők is ezekhez igazodjanak. Amikor feleségül vettem a lányát, Emesét, tudtam, hogy egy sajátos elvárásokkal és normákkal rendelkező családba házasodom be. Azt hittem, felkészültem rá, de semmi sem készíthetett fel arra az esetre, ami egy hideg novemberi estén történt.

Ez egy átlagos kedd este volt. Emesével éppen letelepedtünk egy hosszú munkanap után. Csendes vacsorára és talán a kedvenc tévéműsorunk megnézésére készültünk. Éppen tálalni akartam a készített tésztát, amikor megszólalt a csengő. Emese rám nézett, zavartan, mivel nem vártunk senkit.

Kinyitottam az ajtót, és ott állt Tamás, arcán meglepettség és várakozás keverékével. „Szia, fiam,” üdvözölt egy határozott kézfogással. „Gondoltam, benézek, hogy vagytok.”

Meglepetten hívtam be, próbálva meleg mosollyal leplezni a meglepetésemet. Emese is hasonlóan meglepettnek tűnt, de gyorsan összeszedte magát, és üdvözölte az apját egy öleléssel. „Apa! Milyen kedves meglepetés!” kiáltotta.

Ahogy Tamás letelepedett a nappaliban, enyhe szorongást éreztem. Nem készültünk vendégekre, és a vacsoránk alig volt elég kettőnknek. Emese odasúgta nekem: „Megoldjuk valahogy,” miközben a konyhába sietett, hogy kitaláljon valamit.

Csatlakoztam Tamáshoz a nappaliban, próbáltam csevegni vele, amíg Emese a konyhában varázsolt. Beszélgettünk a munkáról, az időjárásról és a legutóbbi horgásztúrájáról. De ahogy teltek a percek, éreztem a növekvő türelmetlenségét.

Végül Emese hívott minket az asztalhoz. Sikerült kiegészítenie az ételünket némi maradék salátával és kenyérrel. Ahogy leültünk, észrevettem Tamás tekintetét az asztalon pásztázva. „Nincs bor?” kérdezte könnyed hangon, de olyan éllel, amitől összeszorult a gyomrom.

Emesére pillantottam, aki bocsánatkérően nézett rám. Nem tartottunk bort otthon, mivel egyikünk sem ivott sokat hétköznapokon. „Sajnálom, Tamás,” mondtam próbálva könnyed hangon tartani magam. „Nem vártunk vendéget ma este.”

Tamás arckifejezése kissé megváltozott, de nem szólt többet róla. Folytattuk a vacsorát, de a légkör megváltozott. A beszélgetés akadozott volt, és éreztem a kimondatlan csalódottság súlyát felettünk lebegni.

Vacsora után Tamás hirtelen felállt. „Indulnom kellene,” jelentette ki szűkszavúan. Emesével aggódó pillantást váltottunk, miközben kikísértük az ajtóhoz.

„Köszönjük, hogy benéztél, Apa,” mondta Emese halkan, újabb öleléssel.

„Igen,” válaszolta kurtán mielőtt hozzám fordult volna. „Jó éjt.”

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Emese dühösen fordult felém. „Miért nem kínáltál neki valami mást? Tudod milyen!”

Védekezőnek éreztem magam, de bűntudatom is volt. „Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora ügy lesz,” válaszoltam gyengén.

„Pedig az,” csattant fel. „Most mérges, és kínos lesz a karácsonyi vacsorán.”

Az este csendben ért véget köztünk, mindketten saját gondolatainkba merültünk. A váratlan látogatás nyomot hagyott a kapcsolatunkon Tamással—és köztünk—ami nem fog könnyen elhalványulni.