Anyám árnyékában: Egy magyar férj vallomása

– Már megint anyád mondta ezt, Eszter? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a reggeli kávémat kavargattam. Eszter lesütötte a szemét, és csak annyit mondott: – Ő már csak tudja, hiszen annyi mindent átélt…

Azt hiszem, ekkor értettem meg először igazán, hogy nem csak Esztert vettem feleségül azon a csodás júniusi napon a Városligetben, hanem az anyját, Ilonát is. Azóta minden döntésünkbe beleszólt: hol vegyünk lakást, milyen színű legyen a nappali fala, sőt még abba is, mikor vállaljunk gyereket. Eleinte próbáltam viccelődni vele: – Ilona néni, ha már így benne van a dolgokban, jöjjön át főzni is! – de csak egy fagyos mosolyt kaptam válaszul.

A helyzet egyre feszültebb lett. Minden hétvégén Ilona nálunk ebédelt. Ha valamit másképp csináltam, mint ahogy ő szokta – például nem tettem elég sót a levesbe –, Eszter rám szólt: – Anyu szerint így jobb lenne…

Egyik este, amikor Eszter már aludt, leültem a nappaliban és csak bámultam a sötétet. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg túl nagy hatalma van Ilonának az életünk felett? Aztán eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Eszter rám nézett, és láttam benne a bizonytalanságot. Mintha attól félne, hogy ha nem hallgat az anyjára, valami rossz történik.

Aztán jött a nagy vita. Egy vasárnap délután Ilona megint nálunk volt. Épp arról beszélgettünk, hogy elköltöznénk egy nagyobb lakásba. Én Újpestre gondoltam, közel a munkahelyemhez. Ilona azonban kijelentette:
– Eszterkémnek mindig is a belvárosban volt jó! Ott nőtt fel, ott vannak a barátai.

Eszter rám nézett, mintha bocsánatot kérne, de végül csak ennyit mondott:
– Anyu tudja, mi lenne nekem a legjobb.

Akkor elszakadt nálam a cérna.
– És én? Nekem soha nincs igazam? Miért kell mindig mindent anyád szerint csinálnunk?

Ilona felháborodottan felállt:
– Ha nem tetszik, fiam, senki sem tart vissza!

Eszter sírni kezdett. Én pedig ott álltam két nő között, akik mindketten fontosak voltak nekem – de egyikük sem értette meg az én oldalamat.

Aznap este Eszterrel órákig beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: hogy úgy érzem magam, mint egy kívülálló a saját házamban. Hogy szeretném, ha végre ketten döntenénk az életünkről.

– Tudom, hogy nehéz – mondta halkan –, de anyu mindig ott volt nekem. Nem akarom megbántani.

– És engem? – kérdeztem csendesen.

Ezután lassan változni kezdtek a dolgok. Nem egyik napról a másikra – Ilona továbbra is gyakran jött hozzánk –, de Eszter elkezdett önállóbb lenni. Először csak apróságokban: ő választotta ki a függönyt, nélküle ment vásárolni. Aztán egyszer csak azt mondta:
– Szeretnék veled beszélni valamiről…

Elmondta anyjának is, hogy mostantól mi ketten döntünk a közös dolgainkról. Ilona megsértődött egy időre – hetekig nem jött át –, de végül elfogadta.

Most már tudom: nem csak az anyósommal kellett harcolnom, hanem azzal is, hogy Eszter megtanuljon önállóan élni. És talán nekem is meg kellett tanulnom türelmesebbnek lenni.

De néha még most is elgondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen elszakadni attól az embertől, aki felnevelt minket? Vagy örökre ott marad az árnyéka minden döntésünkben?

Ti mit gondoltok? Lehet egy házasságban igazán két emberé az életük – vagy mindig lesz valaki harmadik is?