Anyám és a férjem között: Egy magyar feleség vallomása

– Gábor, ezt most komolyan mondod? – remegő hangon kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a teásbögrét. Az ablakon túl zuhogott az eső, mintha az ég is együtt sírna velem.

Gábor nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott keresné a válaszokat. – Anyámnak most nagy szüksége van rám, Zsuzsa. Nem hagyhatom magára. Tudod, hogy mióta apám meghalt, egyedül van.

– És én? – szaladt ki belőlem a kérdés. – Én nem számítok?

A csend szinte fojtogató volt. Hallottam, ahogy az óránk kattog a falon, mintha minden másodperc egy újabb szöget verne a szívembe.

Gábor végül felnézett. A szeme vörös volt, de nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy a bűntudattól. – Zsuzsa, kérlek, értsd meg. Ez most nem rólad szól. Anyámnak tényleg szüksége van rám.

Azt hittem, hogy a házasságunk mindent kibír. Hogy együtt nézünk szembe a nehézségekkel. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban. Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. Az ajtó csukódása után csak ültem a sötétben, és próbáltam felfogni, mi történt.

Az első napokban dühös voltam. Minden egyes telefonhívásnál reméltem, hogy Gábor meggondolta magát, de csak rövid üzeneteket kaptam: „Anyám jobban van”, „Ma sokat beszélgettünk”, „Holnap elviszem orvoshoz”. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem őt – nem egy másik nő miatt, hanem az anyja miatt.

A barátnőim próbáltak vigasztalni. – Zsuzsa, ez csak átmeneti – mondta Éva. – Majd visszajön hozzád. De én tudtam, hogy valami megváltozott közöttünk.

Egyik este úgy döntöttem, hogy meglátogatom őket. A panelház folyosóján állva hallottam, ahogy Gábor édesanyja, Ilona nevetve beszélget vele a konyhában. Amikor becsöngettem, Ilona nyitott ajtót.

– Zsuzsikám! – tárta ki karját meglepetten. – Gyere be! Gábor épp vacsorát főz.

A lakásban minden ugyanúgy volt, mint régen: a régi csipketerítő az asztalon, a falon családi fotók. Gábor kissé zavartan nézett rám.

– Szia – mondta halkan.

Leültem melléjük az asztalhoz. Ilona lelkesen mesélte, mennyit segít neki Gábor: bevásárol, főz, javítgatja a csöpögő csapot. Láttam rajta, mennyire hálás ezért.

– Tudod, Zsuzsa – fordult hozzám Ilona –, olyan jó érzés újra együtt lenni a fiammal. Olyan üres volt itt minden nélküle.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, miközben belül ordítani tudtam volna: „De nekem is szükségem van rá!” Aznap este hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem, két világ között rekedtem: az egyikben ott voltam én és Gábor közös élete, a másikban pedig Gábor és az anyja múltja.

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: dolgoztam, találkoztam barátokkal, de minden este üresen kongott a lakás. Egyre többször gondolkodtam el azon: vajon hibáztam valamiben? Nem voltam elég jó feleség? Vagy egyszerűen csak nem tudok versenyezni egy anya szeretetével?

Egy vasárnap reggel Gábor váratlanul megjelent nálam. Fáradtnak tűnt.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben.

– Zsuzsa… Sajnálom, hogy így alakult minden. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. De anyám tényleg nagyon rosszul volt apám halála után. Féltem, hogy valami baja lesz.

– Értem – mondtam halkan –, de én is egyedül maradtam. Nem csak ő veszített el valakit… Én is elveszítettelek téged.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem – mondta végül. – De nem tudom, hogyan lehetne mindkettőtöknek megfelelni.

Sokáig csak ültünk csendben. Végül megszorítottam a kezét.

– Talán meg kellene próbálnunk együtt segíteni Ilonának – mondtam halkan. – Nem kell választanod közöttünk.

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy reményt éreztem. Elkezdtünk közösen járni Ilonához: együtt főztünk, beszélgettünk, néha még nevetni is tudtunk hármasban. Nem volt könnyű; sokszor éreztem magam kívülállónak vagy feleslegesnek. De lassan-lassan kialakult egy új egyensúly közöttünk.

Egy este Ilona odafordult hozzám:

– Zsuzsikám, köszönöm neked mindezt. Tudom, hogy nehéz lehetett neked is…

Ránéztem és először éreztem azt, hogy talán tényleg mindannyian ugyanarra vágyunk: szeretetre és biztonságra.

Most már tudom: néha nem választani kell egymás között, hanem megtanulni együtt élni a veszteségekkel és újraépíteni azt, ami összetört bennünk.

De vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány család szenved csendben az anyós-feleség-férj háromszögben? Ti mit tennétek a helyemben?