„Bezzeg a Zsuzsa!” – Egy házasság árnyékában
– Miért nem tudsz úgy beszélgetni anyámmal, mint Zsuzsa? – csattant fel Gábor, miközben a vasárnapi ebéd maradékát pakoltam el a konyhában. A tányérok csörömpölése elnyomta a szívemben kavargó érzéseket, de a hangja mégis átszúrta a csendet, mint egy tű.
Nem ez volt az első alkalom. Mióta Gáborral összeházasodtunk, mintha egy láthatatlan árnyék követte volna minden lépésemet: Zsuzsa, az exfeleség. Mindig ott volt, ha valamit rosszul csináltam – vagy épp nem úgy, ahogy Gábor vagy az anyja szerette volna. „Bezzeg a Zsuzsa ezt is megoldotta volna!” „Zsuzsa mindig tudta, mit főzzön vasárnap.” „Anyám imádta Zsuzsát.”
Az első időkben próbáltam elengedni ezeket a megjegyzéseket. Azt mondogattam magamnak, hogy csak idő kell, majd elfogadnak. De ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úgy éreztem, mintha egy vizsgán lennék, ahol mindig megbukom.
A legrosszabbak a családi összejövetelek voltak. Anyósom, Ilona néni, sosem mulasztotta el megjegyezni, mennyire hiányzik neki Zsuzsa társasága. „Ő mindig tudta, hogyan kell egy jó bejglit sütni” – mondta karácsonykor, miközben az én süteményemet csak megkóstolta, de nem evett belőle többet.
Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, leültem mellé a kanapéra. – Szerinted én sosem leszek elég jó neked? – kérdeztem halkan.
– Ne butáskodj már, Eszter! – legyintett. – Csak azt mondom, hogy Zsuzsa jobban kijött anyámmal. Ez nem a te hibád.
De minden alkalommal, amikor ezt mondta, egy kicsit jobban összetörtem belül. Próbáltam beszélgetni Ilona nénivel is. Meghívtam kávéra, együtt mentünk piacra, még a kedvenc virágait is elültettem a kertben. De mindig éreztem a távolságot.
Egy nap aztán minden megváltozott. Gábor munkahelyén leépítések voltak, és ő is elvesztette az állását. Hirtelen minden bizonytalanná vált: a pénz, a jövőnk, sőt még az is, hogy egyáltalán együtt maradunk-e.
Az első hetekben próbáltam tartani benne a lelket. – Megoldjuk! – mondtam neki újra és újra. De ő egyre zárkózottabb lett. Egy este aztán kibukott belőle:
– Ha Zsuzsa lenne itt, biztosan jobban kezelné ezt az egészet! Ő mindig tudta, hogyan kell engem támogatni!
Akkor valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól, és sírva fakadtam.
– Elég volt! – kiabáltam rá. – Nem vagyok Zsuzsa! Soha nem is leszek! Ha őt akarod vissza, akkor menj hozzá vissza!
Gábor döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam igazán, mennyire fáj minden egyes összehasonlítás.
Aznap éjjel alig aludtam. Reggelre eldöntöttem: nem hagyom tovább, hogy más árnyékában éljek. Felhívtam az egyik barátnőmet, Juditot, és elmeséltem neki mindent.
– Eszter, te sosem leszel elég jó annak, aki nem tudja értékelni azt, aki vagy – mondta Judit. – De magadnak tartozol annyival, hogy boldog légy.
Ezek a szavak egész nap visszhangoztak bennem. Amikor Gábor hazaért este, leültem vele beszélgetni.
– Gábor – kezdtem –, szeretlek. De nem tudok tovább így élni. Nem akarok versenyezni egy szellemmel. Ha tényleg engem akarsz, akkor fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Ha nem megy… akkor talán jobb lenne külön utakon folytatni.
Sokáig hallgatott. Végül csak annyit mondott:
– Nem tudom… Nem tudom elengedni a múltat.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem rajtam múlik minden. Nem én vagyok kevés. Egyszerűen csak rossz helyen keresem a boldogságot.
Néhány hét múlva elköltöztem. Nehéz volt újrakezdeni: albérletet találni Budapesten nem egyszerű dolog, főleg egyedül. De ahogy telt az idő, egyre inkább megtaláltam önmagamat. Új barátokat szereztem, beiratkoztam egy főzőtanfolyamra (igen, bejglit is tanultam sütni!), és lassan-lassan újra mosolyogni kezdtem.
Gábor néha írt üzenetet: „Hiányzol.” „Sajnálom.” De már nem fájt annyira olvasni ezeket a sorokat.
Most itt ülök a saját kis lakásomban egy csésze kávéval a kezemben, és arra gondolok: vajon hányan élnek még mindig mások árnyékában? Hányan hiszik el magukról, hogy sosem lesznek elég jók?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni valakiért – és mikor kell végre önmagunkat választani?