Búcsú, de ne felejtsd itt a szemetet! Zoltán megtalálta a hajam a széken

– Ez meg mi a franc? – kiabált Zoltán, miközben a kezében tartott egy hosszú, barna hajszálat. Az ajtóban álltam, kezemben egy doboz, benne az utolsó holmijaimmal. A lakásban még ott lebegett a tegnapi veszekedés fojtogató levegője.

– Egy hajszál, Zoli. Az enyém. – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom remegett.

– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Még most is itt hagyod a szemetet! – csattant fel, és úgy nézett rám, mintha valami bűncselekményt követtem volna el.

Azt hittem, a szakításunk utolsó percei csendesek lesznek. Hogy majd elbúcsúzunk, talán még egy ölelés is belefér. Ehelyett Zoltán hisztérikus rohamot kapott egy hajszáltól.

Az egész történet talán nevetségesnek tűnik kívülről, de nekem ez volt az utolsó csepp. Az elmúlt hónapokban minden apróságon összevesztünk: a mosatlan edényeken, a túl hangos tévén, azon, hogy ki viszi le a szemetet. De most már tudom, hogy nem ezek voltak az igazi problémák.

– Tudod mit? – mondtam halkan. – Tartsd meg a hajszálat is. Emléknek.

Zoltán arca eltorzult, mintha pofon vágtam volna. – Mindig ilyen cinikus voltál! Ezért nem lehetett veled élni!

A szomszéd, Marika néni, éppen akkor lépett ki az ajtaján. Rám nézett, majd Zoltánra, aztán vissza rám. – Minden rendben, drágám?

– Persze, Marika néni – próbáltam mosolyogni –, csak költözöm.

– A férfiak mindig túlreagálnak mindent – súgta oda nekem együttérzően.

A lépcsőházban lefelé menet visszagondoltam az elmúlt három évre. Hogy mennyit adtam fel magamból Zoltán miatt: barátokat, hobbikat, még az anyámmal is ritkábban beszéltem. Mert mindig csak ő volt fontos. És most? Egy hajszál miatt úgy viselkedik, mintha én lennék minden rossz forrása.

Otthon anyám már várt rám. Az asztalon gőzölgött a húsleves, de én csak bámultam bele az ürességbe.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Zoli megtalálta egy hajszálamat a széken. Kiborult.

Anyám felsóhajtott. – Kislányom, ez nem a hajszálról szól. Ez arról szól, hogy nem tud elengedni téged.

– Vagy én nem tudom elengedni őt? – kérdeztem vissza halkan.

Aznap este felhívott Réka, a legjobb barátnőm.

– Hallottam, mi történt – kezdte együttérzően. – Szerinted tényleg csak a hajszál miatt volt kiakadva?

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De már nem akarok ezen gondolkodni.

– Akkor gyere el velem holnap moziba! Ne hagyd, hogy egy ilyen idióta miatt sírj otthon!

Másnap reggel azonban újabb üzenet várt Zoltántól:

„Remélem, most már boldog vagy! Mindenhol ott vagy még mindig: a fürdőben egy hajcsatod, az ágy alatt egy zoknid… Nem lehet tőled megszabadulni!”

Először dühös lettem. Aztán rájöttem: én sem tudok megszabadulni tőle. Minden tárgyban ott van egy emlék: a közös reggelik illata, a vasárnap délelőtti lustálkodások, amikor csak egymás mellett feküdtünk csendben.

A családom persze rögtön véleményt formált:

– Jobb is így! – mondta apám határozottan. – Egy férfi ne legyen ilyen hisztis!

– Azért ne legyél túl kemény vele – szólt közbe anyám –, biztosan fáj neki is.

A húgom csak annyit mondott: – Majd jön valaki más.

De én nem akartam mást. Én Zolit akartam vissza. Vagy legalább azt az embert, akinek három éve igent mondtam egy esős májusi délutánon.

A napok teltek. Próbáltam újraépíteni magam: elmentem Rékával moziba, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, újra találkoztam régi barátokkal. De minden este ugyanazt éreztem: hiányzik valami.

Egy héttel később váratlanul összefutottam Zolival a Sparban. Ő is meglepődött.

– Szia – mondta zavartan.

– Szia.

Csend lett köztünk. A polcok között álltunk, mintha két idegen lennénk.

– Hogy vagy? – kérdeztem végül.

– Nem tudom… Te?

– Én sem tudom.

Aztán mindketten nevettünk. Olyan őszintén és felszabadultan, mint régen.

– Hiányzol – mondta halkan.

– Te is nekem.

De egyikünk sem tett egy lépést sem előre. Csak álltunk ott, két kosárral és egy csomó kimondatlan szóval.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg egy hajszál miatt ment tönkre minden? Vagy csak kifogásokat kerestünk arra, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, ami igazán fáj?

Most itt ülök az ágyamon, és nézem azt az egyetlen hajszálat, amit Zoltán visszaadott egy borítékban: „Emlékül.” Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet teljesen elengedni?

Ti mit gondoltok? Tényleg ilyen apróságokon múlik egy kapcsolat vége? Vagy mindez csak ürügy volt arra, hogy kimondjuk: már nem működik tovább?