Egy Fedél Alatt: Anyósom Árnyékában

– Már megint nem törölted le a cipődet, amikor bejöttél! – csattant fel Ilona néni hangja, ahogy este hazaértem a munkából. A sár még ott virított a folyosón, és bár tudtam, hogy igazából nem a cipőm a probléma, hanem minden más, ami az utóbbi hónapokban felgyülemlett közöttünk.

A feleségem, Zsófi, a konyhában állt, csendben mosogatott. Láttam rajta, hogy feszeng, próbálja elkerülni a konfliktust. Én viszont már nem bírtam tovább. – Ilona néni, csak egy pillanatra futottam be, holnap reggel feltakarítom – mondtam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg.

– Mindig csak holnap! – legyintett. – Ez nem hotel, hanem otthon! Itt rendnek kell lennie.

A levegő megfagyott. Zsófi rám nézett, a szemében bocsánatkérés és félelem keveredett. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az állandó feszültségtől. Amikor elhatároztuk, hogy ideköltözünk, azt hittük, csak pár hónap lesz. Egy év telt el azóta.

Az első hetekben mindenki igyekezett kedves lenni. Ilona néni főzött nekünk, mosott ránk, és mindig volt egy jó szava. De ahogy múltak a hetek, egyre több apróság kezdett zavarni mindenkit. A fürdőszoba használata örök harc lett: „Miért van mindig vizesen a padló?” – kérdezte Ilona néni. „Miért fogy el ilyen gyorsan a tusfürdő?” – kérdeztem én. Zsófi próbált közvetíteni, de egyre nehezebben ment neki is.

Egyik este Zsófi sírva fakadt mellettem az ágyban. – Nem bírom tovább – suttogta. – Szeretem anyát, de úgy érzem, mintha újra gyerek lennék. Nem dönthetek semmiről. Még azt is megmondja, mikor mossak hajat.

Én is hasonlóan éreztem magam. A saját otthonom helyett egy idegen szabályai között éltem. Minden mozdulatomat figyelték: mikor jövök haza, mit eszem vacsorára, mennyi ideig nézem a tévét. Egy este Ilona néni megjegyezte: – Régen Zsófi sokkal többet segített itthon. Most bezzeg csak ültek egész nap.

– Dolgozunk egész nap! – csúszott ki a számon dühösen.

– Régen is dolgoztam, mégis ment minden! – vágott vissza.

A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Zsófi és én egymásnak estünk apróságokon: ki mosogat, ki viszi le a szemetet. Mindketten tudtuk, hogy nem egymásra haragszunk igazán, hanem a helyzetre.

Egy vasárnap reggel Ilona néni bejött a szobánkba kopogás nélkül. – Fel kellene kelni, már tíz óra! – mondta élesen.

Zsófi rám nézett kétségbeesetten. – Ez az én házam! – mondta Ilona néni. – Itt nem lehet egész nap lustálkodni.

Aznap délután leültünk beszélgetni Zsófival a parkban. – Szerinted mi lenne jobb? Ha külön mennénk? – kérdezte halkan.

– Nem akarom elveszíteni az anyádat sem – mondtam őszintén –, de így nem lehet élni.

Hazafelé menet csendben sétáltunk egymás mellett. Otthon Ilona néni már várt ránk: – Hol voltatok ilyen sokáig? Már aggódtam!

– Csak sétáltunk egyet – válaszolta Zsófi fáradtan.

Aznap este eldöntöttük: keresünk albérletet. Nem volt könnyű döntés; kevés pénzünk volt, és féltünk attól is, hogyan fogja venni Ilona néni.

Amikor elmondtuk neki, sírva fakadt. – Hát ennyire terhetek vagyok? – kérdezte zokogva.

– Nem erről van szó… – kezdte Zsófi.

– Dehogynem! Elüldöztetek innen! Egyedül maradok! – kiabálta.

Aznap éjjel egyikünk sem aludt jól. Másnap Ilona néni egész nap nem szólt hozzánk. A csend nyomasztóbb volt minden veszekedésnél.

Végül két hét múlva sikerült albérletet találni egy kis panellakásban Újpesten. Amikor költöztünk, Ilona néni csak állt az ajtóban könnyes szemmel.

– Vigyázzatok magatokra… – mondta halkan.

Az új lakásban először furcsa volt a csend és a szabadság. De ahogy teltek a napok, újra közelebb kerültünk egymáshoz Zsófival. Megtanultuk értékelni az apró dolgokat: hogy akkor kelhetünk fel, amikor akarunk; hogy senki nem szól bele abba, mit eszünk vacsorára; hogy végre igazán otthon vagyunk.

Néha mégis eszembe jut Ilona néni arca az ajtóban. Vajon tényleg elüldöztük? Vagy csak mindannyian áldozatai lettünk annak a helyzetnek, amibe belekerültünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol van a határ önállóság és családi összetartás között?