Egy séta a Margitszigeten: Amikor egy új kolléga mindent megváltoztat

– Gábor, van kedved ma munka után sétálni egyet a Margitszigeten? – kérdezte Mária, miközben a kávégépnél álltunk. A kérdés úgy csapódott belém, mint egy hirtelen jött vihar. Az irodában mindenki tudta, hogy én vagyok a csendes, visszahúzódó adatbányász, aki inkább az Excel-táblákban él, mint az emberek között. Mária csak néhány hete dolgozott nálunk, de máris mindenkihez volt egy kedves szava.

– Hát… – nyögtem ki meglepetten. – Persze, miért ne? – mondtam végül, bár magam sem értettem, miért egyeztem bele. Talán mert Virág, a feleségem mostanában szinte alig szólt hozzám otthon. Reggelente sietve indult el, este pedig fáradtan zuhant le a kanapéra, és csak a telefonját nyomkodta. A barátaim mind elfoglaltak voltak, így a magányom egyre csak nőtt.

A nap hátralévő részében alig tudtam a munkámra koncentrálni. Vajon miért pont engem hívott el Mária? Talán csak barátságos akart lenni? Vagy valami más is van a háttérben? A gondolataim cikáztak, miközben próbáltam befejezni a jelentést, amit már napok óta halogattam.

Munka után együtt indultunk el a Margitsziget felé. A tavaszi napfény aranyszínűre festette a Dunát, de bennem valami furcsa feszültség vibrált.

– Tudod, Gábor – kezdte Mária halkan –, észrevettem, hogy mostanában elég magadba zárkózol. Nem akartam tolakodó lenni, de… jól vagy?

Először csak vállat vontam.

– Persze, minden rendben – hazudtam reflexből.

– Nem úgy tűnik – nézett rám őszinte tekintettel. – Én is voltam már ilyen helyzetben. Tudod, amikor az ember azt érzi, hogy mindenki elfordul tőle.

A szavai váratlanul mélyen érintettek. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki végre meglátta volna azt a fájdalmat, amit eddig igyekeztem elrejteni.

– Virág… – kezdtem halkan. – Mostanában mintha nem is lennénk igazán együtt. Mintha két idegen lakna egy lakásban.

Mária bólintott.

– Én is így voltam a volt férjemmel. Azt hittem, ha nem beszélünk róla, majd elmúlik magától. De csak rosszabb lett.

Sokáig csendben sétáltunk. A madarak csicsergése és a futók dobogása töltötte be a levegőt.

– Próbáltál vele beszélni? – kérdezte végül Mária.

– Igen… vagyis nem igazán. Mindig azt mondja, hogy fáradt. Én meg nem akarom terhelni a gondjaimmal.

– Néha pont az segít, ha kimondjuk, ami bánt – mondta halkan.

A séta végére úgy éreztem magam, mintha egy súly gördült volna le rólam. Mária nem adott tanácsot, csak meghallgatott. Ez többet jelentett bárminél.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, mit mondjak Virágnak. Amikor beléptem az ajtón, ő már ott ült a kanapén.

– Szia – köszönt rám fáradt mosollyal.

– Szia – válaszoltam bizonytalanul. – Beszélhetnénk egy kicsit?

Virág meglepetten nézett rám.

– Persze… mi történt?

Leültem mellé és hosszan hallgattam. Végül kibukott belőlem minden: a magányom, a félelmeim, hogy elveszítem őt, hogy nem tudom már, hogyan közelítsek hozzá.

Virág először csak hallgatott. Aztán lassan megszorította a kezem.

– Én is érzem ezt – mondta halkan. – Annyira belefáradtam mindenbe… De nem akarom elveszíteni azt, ami köztünk van.

Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén hosszú idő után. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de valami elindult bennünk.

Másnap az irodában Mária rám mosolygott.

– Köszönöm a tegnapi sétát – mondtam neki csendesen.

– Néha csak ennyi kell – felelte mosolyogva.

Azóta is gyakran eszembe jut: vajon hányan élnek mellettünk csendben szenvedve? Hány kapcsolat fullad ki csak azért, mert nem merünk beszélni arról, ami igazán fáj?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy kapcsolatot őszinte beszélgetéssel? Vagy néha jobb elengedni?