Ez már nem az a férfi, akit elvettem: Egy házasság széthullása anyós árnyékában

– Nem bírom tovább, Zsófi! – suttogtam a tükör előtt, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A fürdőszoba ajtaja mögött halkan sírtak az ikrek, Bence és Lili, akik még csak háromévesek voltak, de már most érezték a feszültséget a házban. Gábor hangja visszhangzott a fejemben: „Miért nem tudsz végre rendet tartani? Miért vagy mindig fáradt?”

Nem mindig volt ilyen. Amikor megismertem Gábort az egyetemen, még együtt nevettünk a Margitszigeten, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy kis házunk valahol Zuglóban. Az esküvőnk napján azt hittem, örökké tart majd a boldogság. De aztán megszülettek az ikrek, és minden megváltozott.

Az első hónapokban Gábor még segített. Éjszaka is felkelt Bencéhez, pelenkázott, ringatott. De amikor az anyja, Marika néni egyre többször jött át „segíteni”, valami megtört benne. Marika néni sosem rejtette véka alá a véleményét: „Régen a nők tudtak főzni, takarítani, gyereket nevelni egyszerre. Te meg csak panaszkodsz!”

Egyik este, amikor Gábor hazaért a munkából, már az ajtóban éreztem a feszültséget. – Mi ez a rendetlenség? – kérdezte, miközben ledobta a táskáját. – Egész nap itthon vagy, Zsófi! Nem hiszem el, hogy ennyire képtelen vagy összeszedni magad.

Próbáltam magyarázni: – Bence egész nap lázas volt, Lili meg hisztizett…
– Mindig csak kifogások! – vágott közbe. – Anyám is megmondta, hogy elkényeztetlek.

Aznap este egyedül feküdtem le aludni. Gábor a nappaliban maradt, és későig nézte a tévét. Másnap reggel Marika néni már ott volt, hozta a saját főztjét, és hangosan sóhajtozott: – Szegény fiam! Milyen élet ez neki?

A barátnőim próbáltak vigasztalni. – Ne hagyd magad! – mondta Éva. – Állj ki magadért!
De hogyan álljak ki magamért, amikor minden nap úgy érzem, hogy kudarcot vallok?

Egyik délután Bence belázasodott. Orvoshoz kellett vinnem, de Gábor nem vette fel a telefont. Marika néni jött át helyette, és csak annyit mondott: – Ha jobban odafigyelnél rájuk, nem lennének mindig betegek.

A kórházban ülve Bencével azon gondolkodtam, vajon én vagyok-e az oka mindennek. A váróteremben egy másik anyuka rám mosolygott: – Ne aggódjon, mindannyian hibázunk néha.
De én már nem tudtam hinni ebben.

Az ünnepek közeledtek. Karácsony előtt Gábor egyre ingerültebb lett. – Idén anyámnál leszünk – jelentette be ellentmondást nem tűrően.
– De Lili allergiás a kutyaszőrre…
– Mindig csak problémázol! – csattant fel.

A fa alatt ülve néztem, ahogy Marika néni boldogan csomagolja ki az ajándékokat az unokáinak. Gábor rám sem nézett. Aznap este Lili sírva fakadt: – Anya, miért veszekszetek mindig?

Nem tudtam mit mondani neki.

Egy januári reggelen Gábor közölte: – Szerintem jobb lenne, ha egy ideig külön lennénk.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem döbbenten.
– Igen. Anyám szerint is így lenne helyes.

Összepakoltam néhány ruhát az ikreknek, és hazaköltöztem anyámhoz Újpestre. Anyám szótlanul ölelt át. – Tudod, Zsófi, apád is ilyen volt…

Hetekig csak vegetáltam. Az ikrek hiányolták az apjukat, én pedig minden este sírtam utánuk. Gábor ritkán hívott. Ha mégis beszéltünk, csak arról panaszkodott, mennyire nehéz neki egyedül.

Egyik nap Éva áthívott kávézni. – Zsófi, te nem ezt érdemled! Nézd meg magad! Hol van az a lány, aki mindig mosolygott?
– Nem tudom… talán elveszett valahol a pelenkák és veszekedések között.

Tavasszal Gábor bejelentette: – El akarok válni.
Nem sírtam. Csak üresen bámultam rá.
– Anyám szerint ez így lesz mindenkinek a legjobb.

A bíróságon ülve néztem őt: már nem ismertem rá abban a férfiban, akit valaha szerettem. Az ikrek csendben ültek mellettem; Lili szorosan fogta a kezem.

Most itt ülök egy albérletben két gyermekkel, és minden este azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak hagytam, hogy mások döntsenek helyettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a pont, ahol még érdemes harcolni egy házasságért – és hol kell elengedni azt?