„Kihagytál egy foltot, Mari,” kiáltotta a meny a nappaliból. Mari éppen a polcokat portalanította, miközben a menye tévét nézett

Mari mindig is a megszokott rutin embere volt. Minden reggel korán kelt, főzött egy kávét, és egy listával kezdte a napját, amely elfoglalta őt egészen délutánig. Ez egy olyan ritmus volt, amit az évek során tökéletesített, és ami elégedettséggel és békével töltötte el. De mióta fia, Tamás feleségül vette Lillát, minden megváltozott.

Lilla városi lány volt, hozzászokott a városi élet nyüzsgéséhez. Beköltözött Tamás gyerekkori otthonába egy olyan magabiztossággal, amit Mari nehezen tudott elfogadni. Amíg Tamás dolgozott, Lilla gyakran csak heverészett a házban, maga után hagyva a rendetlenséget. Mari követte őt, takarítva és próbálva fenntartani a rendet, amit annyira szeretett.

Ezen a különös napon Mari éppen a nappali polcait portalanította, amikor meghallotta Lilla hangját átvágni a csendet. „Kihagytál egy foltot, Mari,” kiáltotta Lilla a kanapéról, ahol elterülve tévét nézett. A szavak olyanok voltak Mari számára, mint körmök a táblán, aki egy pillanatra megállt, kezében szorosan tartva a portörlőt.

Mari mély levegőt vett és folytatta a portalanítást, próbálva figyelmen kívül hagyni a megjegyzést. De belül vihar tombolt benne. Nem csak a portalanításról volt szó; hanem a tiszteletről, vagy inkább annak hiányáról. Ebben a házban nevelte fel Tamást, szívét-lelkét beleadta, hogy otthont teremtsen belőle, és most úgy érezte magát, mint egy idegen a saját falai között.

A feszültség Mari és Lilla között hónapok óta épült. Apró dolgokkal kezdődött – egy gúnyos megjegyzés itt, egy szemforgatás ott –, de valami sokkal mérgezőbbé fajult. Tamás, aki középen rekedt, gyakran próbált közvetíteni, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. A két nő olyan volt, mint az olaj és a víz, képtelenek voltak keveredni bármennyire is próbálkozott.

Amikor Mari befejezte a portalanítást, Lillára pillantott, aki most már telefonjába merült. Egy része szembesíteni akarta Lillát, hogy követelje meg a tiszteletet, amit megérdemel. De egy másik része tudta, hogy ez csak több konfliktushoz vezetne, több fájdalmas szóváltáshoz.

Később este, miközben Mari vacsorát készített, hallotta Lillát telefonálni egy barátjával. „Nem tudom meddig bírom még itt,” mondta Lilla megvetéssel teli hangon. „Olyan ez, mintha egy cseléddel élnék együtt, aki azt hiszi ő irányít.”

A szavak jobban fájtak Marinak, mint amennyire beismerte volna. Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szeme sarkában, de elnyomta őket. Nem engedhette meg Lillának azt az elégtételt, hogy lássa mennyire fáj.

Amikor Tamás hazaért aznap este, azonnal érzékelte a feszültséget. Próbálta viccekkel és munkahelyi történetekkel oldani a hangulatot, de egyik nő sem volt nevetős kedvében. A vacsorát szinte csendben fogyasztották el, mindegyikük saját gondolataiba merülve.

Amikor Mari aznap este ágyba feküdt, rájött, hogy valaminek változnia kell. Nem élhetett tovább így, egy házban tele nehezteléssel és kimondatlan szavakkal. De mit tehetne? Ez volt az otthona, mégis betolakodónak érezte magát.

Másnap reggel Mari szokás szerint korán kelt. De ahelyett hogy elkezdte volna a házimunkát, leült a konyhaasztalhoz egy csésze kávéval és kinézett az ablakon. Tudta, hogy nehéz döntéseket kell hoznia a jövőjéről és helyéről ebben a családban.