„Lányok Dühösek az ‘Önző’ Anyára, Aki Mindig Feláldozta Magát Értük: Az Anya Aranyéveiben Úgy Dönt, Hogy Magának Él”

Lívia mindig is az önzetlenség megtestesítője volt. 20 évesen ment férjhez gimnáziumi szerelméhez, Jánoshoz, és nem sokkal később megszülettek gyönyörű lányai, Emese és Sára. János szorgalmas ember volt, de munkája gyakori utazást igényelt, így Líviára maradt a háztartás vezetése és a lányok nevelése szinte egyedül.

Amint Emese és Sára megszülettek, Lívia teljesen nekik szentelte magát. Feláldozta karrierálmait, társasági életét és személyes hobbijait, hogy biztosítsa lányaik minden szükségletét. Ő volt a tökéletes anyuka, az iskolai szülői munkaközösség elnöke és minden iskolai esemény szervezője. Élete a gyerekei körül forgott, és soha nem panaszkodott.

Ahogy teltek az évek, Emese és Sára felnőttek és elköltöztek, hogy saját életüket éljék. Emese sikeres ügyvéd lett Budapesten, míg Sára a művészet iránti szenvedélyét követve Pécsett telepedett le. Mindkét lánya távol élt, így Lívia egyedül maradt a nagy családi házban. János néhány évvel korábban elhunyt, ami ürességet hagyott Líviában, amit nem tudott elűzni.

Egy nap Lívia olyan hírt kapott, ami megváltoztatta az életét. Idősebb nővére, Margit elhunyt, és ráhagyott egy bájos vidéki házat egy festői magyar faluban. A ház sok kedves gyermekkori emléket idézett fel Líviában, és hirtelen vágyat érzett arra, hogy újra kapcsolatba lépjen élete ezen részével.

Anélkül, hogy konzultált volna lányaival, Lívia merész döntést hozott: eladta a családi házat és vidékre költözött. Új életet akart kezdeni, végre magának élni évtizedek önfeláldozása után. Nyugodt reggeleket képzelt el a tóparton, délutánokat kertészkedéssel töltve és estéket olvasással a kandalló mellett.

Amikor Emese és Sára megtudták anyjuk döntését, dühösek lettek. Önzőnek nevezték Líviát és azzal vádolták, hogy elhagyja őket. Nem értették, miért akarna elmenni abból az otthonból, ahol annyi emlékük van. Elárulva és megbántva érezték magukat amiatt, hogy anyjuk nem beszélte meg velük terveit.

Lívia próbálta megmagyarázni, hogy szüksége van erre a változásra saját jóléte érdekében, de lányai túl dühösek voltak ahhoz, hogy meghallgassák. Úgy látták anyjuk költözését, mint mindannak az elutasítását, amit értük tett az évek során. A köztük lévő szakadék napról napra szélesebb lett.

Vidéken Lívia megtalálta a régóta vágyott békét, de ennek nagy ára volt. Az egykor összetartó család mostanra széthullott. Emese és Sára ritkán hívták vagy látogatták meg őt, és amikor mégis megtették, beszélgetéseik feszültek voltak és tele voltak nehezteléssel.

Lívia gyakran ült a tóparton, életén elmélkedve és azon tűnődve, vajon helyesen döntött-e. Nagyon hiányoztak neki a lányai, de tudta, hogy nem térhet vissza ahhoz az élethez, amit korábban élt. Annyi éven át másokért élt, hogy nem tudta hogyan éljen magáért anélkül, hogy bűntudatot érezne.

Ahogy telt az idő, Lívia egészsége romlani kezdett. Krónikus betegséget diagnosztizáltak nála, ami rendszeres orvosi ellátást igényelt. Egyedül vidéken nehezen tudta kezelni állapotát. Emese és Sára tudtak anyjuk helyzetéről, de távol maradtak, képtelenek voltak megbocsátani azt, amit árulásnak láttak.

Végül Lívia csendben hunyt el szeretett vidéki házában, a természet szépsége által körülvéve, de családja vigasztalása nélkül. Lányai vegyes érzésekkel maradtak: gyász és megoldatlan harag keveredett bennük, azon tűnődve vajon többet tehettek volna-e azért, hogy megértsék anyjuk függetlenség iránti vágyát.