„Nem vagy már kislány, Anna!” – Egy anyós vallomása a családi feszültségekről

– Anna, kérlek, tedd le azt a telefont legalább vacsora közben! – szinte könyörögtem, miközben a húsleves gőze felszállt az asztal fölött. Gergő rám pillantott, arca feszültté vált. Anna csak felnézett a kijelzőről, és egy gyors „mindjárt” után visszatért az Instagramhoz. A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy a fiam ezt nem látja? Hogy lehet, hogy őt nem zavarja, hogy a felesége inkább a virtuális világban él, mint velünk?

Amikor először bemutatta Annát, már akkor éreztem: valami nincs rendben. Nem az életkora miatt – 23 évesen én már két gyerekkel zsonglőrködtem –, hanem mert minden mozdulatából áradt a felelőtlenség. Az első közös vacsoránk alatt is csak a telefonját nyomkodta, és amikor megkérdeztem, hogy mit dolgozik, csak annyit mondott: „Influenszerkedem.” Nem értettem. Ez most komoly munka? Gergő viszont ragyogott mellette, mintha Anna lenne a világ közepe.

Azóta eltelt két év. Most már unokám is van, Panna. Anna anyává vált – legalábbis papíron. De amikor náluk vagyok, azt látom: Panna sír, Anna pedig a TikTokot pörgeti. Néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki igazán törődik ezzel a gyerekkel. Próbálok segíteni: főzök, mosok rájuk, de Anna csak egy vállrándítással fogadja. Mintha minden természetes lenne.

Egyik este Gergő hívott fel.
– Anya, kérlek, ne szólj Annának! Ő így boldog. Ne akard megváltoztatni.
– De Gergő! – fakadtam ki. – Ez nem csak rólatok szól! Panna is itt van! Ki fogja megtanítani Annát arra, hogyan legyen jó anya?
– Majd megtanulja – mondta halkan.

De én nem hiszem. Egyre inkább úgy érzem, hogy Anna sosem nőtt fel igazán. Egyik nap elhatároztam: beszélek vele. Megvárom, amíg Gergő dolgozik, és Annával kettesben maradunk.

– Anna – kezdtem óvatosan –, tudod, hogy szeretlek. De aggódom érted… és Pannáért is.
– Miért aggódsz? – kérdezte fásultan.
– Mert néha úgy érzem, mintha még mindig kislány lennél. Már anya vagy. Felelősséged van.

Anna arca megkeményedett.
– Maga szerint rossz anya vagyok? Csak mert másképp csinálom?
– Nem azt mondtam… Csak azt szeretném, ha néha félretennéd a telefont, és igazán jelen lennél Pannával. Tudod, mennyire gyorsan felnőnek a gyerekek? Észre sem veszed, és már iskolába megy.

Anna felpattant.
– Maga mindig csak kritizál! Soha semmi nem elég jó! Nem akarok olyan anya lenni, mint maga volt!

Ez úgy ütött szíven, mintha pofont kaptam volna. Évek óta próbálok segíteni nekik – főzök rájuk hétvégente, vigyázok Pannára, amikor csak tudok –, de most először éreztem: talán tényleg túl sokat várok el tőle. Vagy csak túl más világban nőttünk fel?

Aznap este Gergő későn jött haza. Látta rajtam a könnyeket.
– Mi történt?
Elmondtam mindent. Ő csak hallgatott.
– Anya… Anna tényleg próbálkozik. Csak… másképp csinálja.
– De mi lesz így Pannával? – kérdeztem kétségbeesve.

Másnap Anna nem szólt hozzám. Egész nap kerülte a tekintetem. Panna rám mosolygott – olyan ártatlanul –, és én azon gondolkodtam: vajon mit fog majd mesélni az anyjáról húsz év múlva?

A következő hetekben próbáltam visszafogni magam. Nem szóltam bele semmibe. Csak figyeltem őket: Anna néha tényleg letette a telefont és játszott Pannával. Máskor órákig elvolt a közösségi médiában. Gergő egyre többet dolgozott; mintha menekülne otthonról.

Egy vasárnap délután Anna váratlanul odajött hozzám.
– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy néha túl sokat vagyok online… Csak félek attól, hogy nem vagyok elég jó anya.
Meglepődtem.
– Anna… mindannyian félünk ettől néha. De ha szereted Pannát – és látom rajtad –, akkor jó úton jársz.

Aznap este együtt fürdettük Pannát. Anna nevetett vele; én pedig csendben figyeltem őket. Talán mégis van remény.

De vajon tényleg elég ennyi? Elég szeretet és türelem ahhoz, hogy valaki felnőjön az anyasághoz? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet megtanítani?

Mit gondoltok? Ti hogyan mondanátok el valakinek, hogy már nem kislány többé?