Nem Vártam Volna a Szüleimtől: Menj Vissza a Férjedhez, és Becsapták az Ajtót Előttem

– Már megint kezded, Zsófi? – csattant fel Gábor, ahogy ledobta a kulcsait a cipős szekrényre. – Egész nap dolgoztam, nem hiányzik most ez a hiszti.

A hangja visszhangzott a panel lakásban. A konyhában álltam, kezem remegett a pohárral. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de éreztem, ahogy végiggördülnek az arcomon. Nem akartam veszekedni, csak azt szerettem volna, hogy végre meghallgasson.

– Nem hiszti – suttogtam. – Csak… csak szeretném, ha beszélnénk. Olyan régóta érzem, hogy eltávolodtunk egymástól.

Gábor legyintett. – Mindig ezt mondod. Mi bajod van már megint? Hogy nem viszem le a szemetet? Hogy későn jövök haza? Dolgozom értünk, Zsófi!

A vita egyre hevesebb lett. A szavak élesebbek voltak, mint valaha. Végül Gábor becsapta maga mögött az ajtót, én pedig ott maradtam egyedül a csendben. Azt éreztem, megfulladok ebben a lakásban. Felkaptam a kabátomat és elindultam anyuékhoz.

A villamoson ülve végig azon gondolkodtam, vajon most is azt mondják majd: „Túlreagálod.” De reménykedtem, hogy legalább most megölelnek, meghallgatnak.

A házunkhoz érve remegő kézzel csöngettem. Anyám nyitott ajtót, de már az arcán láttam: baj lesz.

– Mi történt már megint? – kérdezte fáradtan.

– Veszekedtünk Gáborral… Nem bírom tovább – mondtam halkan.

Anyám sóhajtott. – Zsófi, te mindig mindent felnagyítasz. Menj haza, beszéljétek meg. Ez nem ok arra, hogy ide gyere.

– De anya… – próbáltam magyarázni, de közbevágott:

– Apád is ezt mondaná. Egy házasságban vannak nehézségek. Nem lehet mindig elfutni. Menj vissza hozzá.

A torkomban gombóc nőtt. – Csak egy éjszakára maradnék… Kérlek.

Anyám megrázta a fejét. – Nem tanulod meg soha, ha mindig ide menekülsz. Felnőtt nő vagy már.

A következő pillanatban becsukta előttem az ajtót. Ott álltam a lépcsőházban, kabátban, sírva. Hallottam bentről apám hangját:

– Jól tetted, Marika! Majd megtanulja.

Nem tudom meddig álltam ott. Az utcai lámpák fénye sárgán világította meg a könnyeimet. Végül visszamentem a lakásba. Gábor már aludt a kanapén.

Másnap reggel úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. A kávé keserűbb volt a szokásosnál. Gábor rám sem nézett.

Munka közben egész nap csak kattogott az agyam: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg túl érzékeny vagyok? Miért nem hisz nekem senki?

Este felhívtam a barátnőmet, Katát.

– Zsófi, ez nem normális – mondta határozottan. – A szüleidnek támogatniuk kellene téged! Nem lehet mindig mindent rád kenni.

– De hát ők azt mondják, hogy csak túlreagálom… – suttogtam.

– Az nem szeretet, ha csak akkor vagy jó nekik, ha csendben tűrsz mindent! – vágta rá Kata.

Napokig nem beszéltem anyuval. Aztán egy vasárnap délután mégis felhívtam őket.

– Szia anya… – kezdtem bizonytalanul.

– Szia Zsófi! Na, minden rendben már? – kérdezte közömbösen.

– Nem igazán… Sokat gondolkodtam azon, amit mondtatok. Úgy érzem, mintha sosem lennék elég jó nektek. Mintha mindig csak Gábort védenétek… Miért?

Anyám hallgatott egy ideig.

– Mi csak azt akarjuk, hogy működjön a házasságod. Mi is így csináltuk apáddal. Nem lehet minden apróság miatt elrohanni otthonról.

– De mi van akkor, ha már nem apróság? Ha már nem bírom tovább? – kérdeztem sírva.

Anyám hangja kemény maradt:

– Akkor is próbáld megoldani! Ez az élet rendje.

Letettem a telefont és úgy éreztem, mintha végleg elvesztettem volna őket is.

Azóta minden nap küzdök magammal: maradjak vagy menjek? Megéri feladni önmagam csak azért, hogy másoknak megfeleljek? Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek elég jók a saját családjuknak?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni csak azért, mert ezt várják el tőlünk?”