Túl szigorú voltam, amikor kritizáltam a párom kézzel készített születésnapi ajándékát?

– Ez most komoly, Gergő? – kérdeztem, miközben a kezembe vettem a fából faragott ékszerdobozt. A szobában csend lett, csak a konyhából hallatszott be a kisfiad, Marci nevetése. Gergő arca elkomorult, de még mindig reménykedve nézett rám.

– Tudom, hogy nem tökéletes, de hetekig dolgoztam rajta esténként – mondta halkan. – Szerettem volna valami különlegeset adni neked.

A doboz tényleg nem volt tökéletes. Az illesztések kicsit ferdék voltak, a lakkozás foltos, és az alján még ott virított egy apró repedés. De ami igazán zavart, az az volt, hogy nem kérdezte meg, mire vágyom. Mindig is utáltam a fából készült dolgokat, ezt ő is tudta. Mégis ezt választotta.

– Nem is figyelsz rám igazán – csúszott ki a számon. – Ha figyelnél, tudnád, hogy nem szeretem a fa dolgokat. Ez neked fontos, nem nekem.

Gergő szeme megtelt könnyel. – Próbáltam valami személyeset adni. Nem akartam csak venni valamit a boltban.

– De ez rólad szól, nem rólam! – emeltem fel a hangom. – Mindig csak magadra gondolsz!

Marci ekkor lépett be a nappaliba. – Miért kiabáltok? – kérdezte félénken.

Gergő gyorsan letörölte a szemét, és próbált mosolyogni. – Semmi baj, kisfiam. Csak beszélgettünk.

A születésnapom estéje így végződött: csendben ültünk egymás mellett, én bámultam a dobozt az ölemben, Gergő pedig az ablakon nézett ki. Marci közénk húzódott a kanapén, és próbált oldani a feszültségen.

Másnap reggel anyám hívott fel. – Na, milyen ajándékot kaptál Gergőtől? – kérdezte izgatottan.

– Egy kézzel készített dobozt – válaszoltam fásultan.

– Az milyen aranyos! – lelkendezett anyám. – Kevés férfi veszi a fáradságot ilyesmire.

– Igen, de nem ismer igazán – mondtam halkan.

Aznap délután megosztottam egy posztot a Facebookon: „Ti mit gondolnátok arról, ha a párotok olyan ajándékot adna, ami inkább neki fontos, mint nektek?” Nem írtam neveket, de mindenki tudta, kiről van szó. A kommentek záporoztak: „Légy hálás!” „Legalább próbálkozott!” „Nem mindenki tudja kimutatni az érzéseit máshogy.”

Este Gergő szó nélkül ment el Marciért az óvodába. Amikor hazaértek, láttam rajta, hogy olvasta a posztomat. Nem szólt semmit, csak letette a kulcsait az asztalra.

– Meg kellett beszélnem valakivel – kezdtem mentegetőzni.

– Az egész város tudja már, hogy csalódtál bennem – mondta fáradtan. – Miért nem velem beszélted meg?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben ő összepakolta Marci vacsoráját.

Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim cikáztak: tényleg túl kemény voltam vele? Vagy jogosan vártam el, hogy figyeljen rám? Eszembe jutottak azok az esték, amikor Gergő fáradtan ért haza a munkából, mégis leült faragni a pincében. Hallottam a reszelő hangját, ahogy dolgozott rajta titokban.

Pár nap múlva Gergő anyukája hívott fel: – Kislányom, tudom, hogy nehéz egyedülálló apával élni, de Gergő tényleg mindent megtesz érted és Marciért is. Ne légy vele ilyen szigorú.

A szavaiban volt igazság. De bennem ott motoszkált az érzés: mi van velem? Az én igényeim számítanak egyáltalán?

A következő hétvégén leültünk beszélgetni. Marci éppen rajzolt az asztalnál.

– Sajnálom – mondtam végül. – Lehet, hogy túl kemény voltam veled. Csak szerettem volna érezni, hogy figyelsz rám is.

Gergő bólintott. – Értem már. De nekem ez volt a módja annak, hogy kimutassam: fontos vagy nekem. Nem vagyok jó a szavakban…

– Talán mindketten hibáztunk – mondtam halkan.

Azóta próbálunk jobban odafigyelni egymásra. De még mindig ott van bennem a kérdés: vajon tényleg túl szigorú voltam? Vagy csak őszinte? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon egy kapcsolatban hol húzódik a határ az őszinteség és a megbántás között?