Újjáépíthető-e a bizalom? Egy hűtlenség utáni újrakezdés története
– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a telefonjával, amin az üzenetek világítottak. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor csak állt ott, sápadtan, a tekintetét a padlóra szegezve.
– Zsófi, kérlek… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni.
Aznap este minden megváltozott. Az addig biztosnak hitt világom darabokra hullott. Tizenegy éve voltunk együtt, nyolc éve házasok. Azt hittem, ismerem őt, hogy a szerelmünk mindent kibír. Most viszont csak az árulás maradt, és egy kérdés: hogyan tovább?
A következő napokban mintha egy idegen lakásban ébredtem volna. Minden tárgy, minden fénykép a falon emlékeztetett arra, amit elveszítettem. Anyám hívott reggelente, aggódó hangon kérdezgette: – Kislányom, mi történt? Miért vagy ilyen szomorú?
Nem tudtam elmondani neki. Nem akartam szégyent hozni magamra vagy Gáborra. A barátnőim – Réka és Dóri – viszont mindent tudtak. Egyik este átjöttek borral és csokival felfegyverkezve.
– Zsófi, ezt nem lehet csak úgy megbocsátani! – fakadt ki Réka. – Ha egyszer megtette, megteszi újra!
Dóri csendesebb volt. – Azért gondold át… Szereted őt? El tudod képzelni nélküle az életed?
Ezek a kérdések napokig visszhangoztak bennem. Szerettem Gábort. De hogyan bízhatnék benne újra? Minden mozdulatában kételkedtem: amikor később ért haza, amikor elfordult tőlem az ágyban. Még a hangját is idegennek éreztem.
Egyik este Gábor hazajött, és leült mellém a kanapéra.
– Zsófi, nem akarom elveszíteni azt, ami köztünk van. Hibáztam. Nagyon sajnálom. Nem tudom visszacsinálni, de mindent megteszek, hogy visszanyerjem a bizalmad.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá…
A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Elmentünk párterápiára is – egy kedves pszichológushoz, Judit nénihez a Bartók Béla úton. Az első alkalommal alig bírtam megszólalni.
– Zsófi, mit érzel most? – kérdezte Judit néni.
– Haragot… Félelmet… És még mindig szeretetet is – suttogtam.
Gábor keze remegett az ölemben. Láttam rajta a bűntudatot, de nem tudtam eldönteni: elég lesz ez ahhoz, hogy újra bízzak benne?
A családunkban sem volt egyszerű a helyzet. Anyám egyre gyakrabban hozta fel apám régi félrelépését.
– Én is megbocsátottam annak idején – mondta egy délután a konyhában, miközben palacsintát sütött nekem. – De soha nem lett már ugyanolyan…
A húgom, Eszter viszont dühös volt.
– Ne hagyd magad! Egy nőnek sem kell eltűrnie ilyet! – mondta hevesen.
Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy csak áltatom magam?
Egy szombat reggel Gábor főzött nekem kávét. Csendben ültünk az erkélyen.
– Emlékszel még arra a balatoni nyárra? – kérdezte halkan.
Bólintottam. Akkor kérte meg a kezem a tihanyi levendulamezőn.
– Akkor azt ígérted, mindig mellettem leszel – mondtam keserűen.
– És most is ezt akarom… Csak adj még egy esélyt!
A szívem összeszorult. Láttam rajta az őszinte bánatot. De vajon elég ez?
A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni. A kolléganőm, Ildikó megérezte rajtam a feszültséget.
– Zsófi, minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.
Csak annyit mondtam: – Nehéz időszak ez most…
A hónapok teltek. Voltak jobb napok és rosszabbak is. Néha úgy éreztem, újra közelebb kerülünk egymáshoz; máskor viszont minden apróság felkavarta bennem a múltat.
Egy este Gábor egy levelet adott át nekem.
„Kedves Zsófi! Tudom, hogy megbántottalak, és talán soha nem tudod teljesen elfelejteni azt, amit tettem. De minden nap azon dolgozom majd, hogy visszaszerezzem a bizalmad és bebizonyítsam: csak te számítasz nekem igazán.”
A levél olvasása közben sírtam. Nem tudtam biztosan, hogy képes vagyok-e megbocsátani neki – de azt igen, hogy szeretném megpróbálni.
Most itt ülök, hónapokkal később, és még mindig keresem a válaszokat. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne továbblépni?