Váratlan vendég, törött szívek – Egy családi látogatás ára

– Márta, kérlek, ne most! – kiáltottam a konyhaajtóból, miközben a bejárati ajtónál álltam, és néztem, ahogy anyám, Katalin, a bőröndjeit cipelve lép be a lakásba. A feleségem arca elfehéredett, a gyerekek izgatottan szaladtak oda hozzá, de én csak azt éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni.

Anyám sosem jelentkezik be előre. Mindig azt mondja: „A családhoz nem kell bejelentkezni.” De most, hogy Márta és én épp egy nehéz időszakon mentünk keresztül – a munkahelyemen leépítések voltak, Márta pedig túlórázott a kórházban –, ez a váratlan látogatás mindent felborított.

– Szia, drágám! – csókolt meg anyám. – Gondoltam, megleplek titeket egy kis házi főzéssel.

Márta csak bólintott, de láttam rajta, hogy feszül. Aznap este, amikor anyám már elaludt a vendégszobában, Márta leült mellém a kanapéra.

– Miért nem szóltál előre? – kérdezte halkan.

– Nem tudtam – feleltem. – Anyám csak felhívott útközben.

– Mindig ezt csinálja. És te mindig hagyod. Soha nem gondolsz arra, hogy nekem is szükségem van egy kis nyugalomra?

A hangja remegett. Tudtam, hogy igaza van. De mit tehettem volna? Anyám mindig is uralta az életemet. Gyerekkoromban is ő döntött mindenben: milyen iskolába járjak, kivel barátkozzak. Most pedig itt volt újra, és én megint ugyanaz a tehetetlen kisfiú lettem.

A következő napokban minden egyre rosszabb lett. Anyám átvette az irányítást a házban: átrendezte a nappalit („Ez így sokkal otthonosabb!”), kritizálta Márta főztjét („Édesem, egy kis sót még elbírna!”), és minden este hosszú történeteket mesélt arról, milyen volt az élet régen.

Márta egyre többet dolgozott. Később járt haza, és amikor itthon volt, csak csendben ült az asztalnál. Egy este aztán kitört belőle:

– Nem bírom tovább! Vagy ő megy el, vagy én!

A gyerekek az ajtó mögött hallgatóztak. Éreztem, ahogy a világ összedől körülöttem.

– Márta, kérlek… – kezdtem volna magyarázni, de ő csak legyintett.

– Mindig az anyád az első. Én csak egy vendég vagyok ebben a házban.

Aznap este nem aludt velem egy ágyban. A kanapén feküdt, hátat fordítva nekem.

Másnap reggel anyám észrevette a feszültséget.

– Mi történt veletek? – kérdezte.

– Semmi – feleltem gyorsan.

De anyám nem hagyta annyiban. Amikor Márta elment dolgozni, leült mellém.

– Fiam, ha gond van köztetek, azt meg kell beszélni. De ne feledd: én csak segíteni akartam.

– Tudom, anya – mondtam halkan –, de néha túl sok vagy.

Ez volt az első alkalom életemben, hogy ezt kimondtam neki. Anyám arca megkeményedett.

– Ha így gondolod… – mondta sértetten –, akkor talán jobb lesz, ha hazamegyek.

Aznap délután elment. A lakás üresnek tűnt utána. De Márta sem lett boldogabb. Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A gyerekek is visszahúzódtak.

Egy este végül leültem Mártával.

– Sajnálom – mondtam őszintén. – Nem akartam, hogy így legyen. De nem tudom, hogyan kezeljem anyámat. Mindig úgy érzem, tartozom neki valamivel.

Márta szemében könnyek csillogtak.

– Nem akarok harcolni veled vagy az anyáddal. Csak azt szeretném érezni, hogy ez az én otthonom is.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Megígértem neki, hogy legközelebb határozottabb leszek anyámmal szemben – és hogy mindig először vele beszélem meg a dolgokat.

De még most is félek: mi lesz legközelebb? Mi van, ha újra váratlanul betoppan valaki? Hogyan lehet úgy szeretni a családot, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat és egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán jól kijönni ebből a helyzetből anélkül, hogy valaki megsérülne?