Váratlan vendégek: Amikor a férjem jósága meglepett
– Mit keresnek ezek az emberek a nappalinkban, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a vizes kabátjukból csöpögő vizet néztem a parkettán. Az eső kopogott az ablakon, a konyhából friss kenyér illata szállt, de a szívem összeszorult. Egy idős asszony és egy kamaszfiú állt az ajtóban, fáradtan, ázottan, mintha csak egy rossz álomból léptek volna elő.
Gábor zavartan rám nézett. – Kati néniék… csak egy éjszakára maradnak. Segítenünk kell nekik.
– Segítenünk? – visszhangoztam. – És ezt mikor akartad velem megbeszélni?
A fiú lesütötte a szemét, az asszony pedig bocsánatkérően mosolygott. – Ne haragudjon, kedvesem, nem akartunk terhére lenni…
A haragom forrt bennem. Az egész heti fáradtság, a gyerekek nyűgjei, a munkahelyi stressz mind most tört ki belőlem. – Gábor, ez nem így működik! Ez az otthonunk! Nem hozhatsz ide akárkit csak úgy!
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom, de… Kati néniéknek nincs hova menniük. A házukat elvitte az árvíz. Már napok óta próbálok segíteni nekik.
Azt hittem, megőrülök. Hogy lehetett ilyen titokban tartani ezt? Miért nem szólt? Miért kellett nekem is csak most megtudnom?
Aznap este csendben vacsoráztunk. A gyerekeim is érezték a feszültséget. Kati néni hálásan mosolygott rám, de én csak gépiesen pakoltam eléjük a levest. Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni, de minden szava visszapattant rólam.
Éjjel nem tudtam aludni. Hallottam, ahogy Kati néni halkan sír a kanapén. Gábor kiment hozzá, leült mellé, és halkan beszélgettek. A sötétben hallgatóztam, és először szégyelltem magam. Vajon tényleg ilyen önző vagyok? Vagy csak félek attól, hogy Gábor már nem bízik bennem annyira, hogy megossza velem a gondjait?
Másnap reggel Kati néni főzött nekünk teát. – Tudja, drága, az én fiam már rég meghalt. Gábor olyan nekem, mintha a sajátom lenne. Mindig segített nekünk…
A szavai mellbe vágtak. Gábor sosem beszélt erről. Hogy ő segít másokon, hogy titokban támogatja Kati nénit és az unokáját. Hogy mennyi mindent tesz másokért anélkül, hogy kérkedne vele.
A gyerekek hamar megszerették a fiút, Marci hamar beilleszkedett. Együtt fociztak az udvaron, nevettek, mintha mindig is hozzánk tartoztak volna.
De bennem még mindig ott volt a tüske. Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem Gábor mellé.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
– Féltem, hogy haragudni fogsz – vallotta be. – Tudom, mennyire szereted a rendet meg a kiszámíthatóságot… Nem akartam rád terhelni ezt is.
– De ezzel csak még nehezebb lett – mondtam könnyeimmel küszködve. – Nem az zavar, hogy segítesz másokon. Hanem hogy kizártál ebből.
Gábor megfogta a kezem. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Csak… néha azt érzem, hogy te annyira erős vagy, hogy nekem kell valami titkos jócselekedet, hogy hasznosnak érezzem magam.
Ekkor értettem meg: nem csak én félek attól, hogy elveszítem az irányítást. Ő is fél attól, hogy kevés lesz nekem.
Az elkövetkező napokban együtt segítettünk Kati néninek új otthont keresni. A gyerekek ruhákat gyűjtöttek Marcinak az iskolában, én pedig sütit sütöttem a szomszédoknak cserébe a segítségükért.
Ahogy telt az idő, lassan feloldódtak bennem a sérelmek. Rájöttem: Gábor jósága nem ellenem irányult, hanem értünk szólt. És hogy mennyire fontos beszélni egymással – még akkor is, ha félünk a másik reakciójától.
Amikor Kati néni és Marci végül beköltöztek egy kis albérletbe a város szélén, könnyes szemmel búcsúztunk el tőlük.
Azóta is gyakran gondolok arra az esős péntek estére. Vajon hány házasság megy tönkre azért, mert nem merünk őszintén beszélni egymással? Hány titkos jótett marad rejtve csak azért, mert félünk a másik haragjától?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani? Vagy ti is dühösek lettetek volna először?