„Apám elvárja, hogy intézzem az ügyeit, de nehezen tudom egyensúlyba hozni a saját életemet”

Soha nem gondoltam volna, hogy 35 évesen még mindig apám elvárásainak árnyékában fogok élni. Egy kis magyar faluban nőttem fel, mindig is a kötelességtudó lány voltam. Apám, egy nyugdíjas iskolaigazgató, a rutin és a fegyelem embere volt. Hitt a kemény munkában, és semmi kevesebbet nem várt el a körülötte lévőktől. Egyedüli gyermekként gyakran én voltam magas elvárásainak célpontja.

Most, évekkel később, úgy érzem magam, mintha egy kötelesség és bűntudat körforgásába lennék zárva. Apám minden reggel pontosan 7:00 órakor hív fel, hangjában az autoritás és az elvárás keveredik. „Anna, ma fel kell venned a gyógyszereimet,” mondja, vagy „A füvet le kell nyírni; tudod, hogyan szeretem.” Soha nem kérés; mindig parancs.

Teljes munkaidőben dolgozom ápolónőként a helyi kórházban, ami mind fizikai, mind érzelmi energiát igényel. A férjem, Péter, támogató, de ő is elfoglalt mérnöki karrierjével. Két gyermekünk van, hat és négy évesek, akik életünk fénypontjai, de folyamatos figyelmet és gondoskodást igényelnek. A munka és a család egyensúlyozása már önmagában is nehéz feladat apám nyomása nélkül.

Sűrű időbeosztásom ellenére apám igényei végtelennek tűnnek. Egyedül él abban a házban, ahol felnőttem, és nem hajlandó segítséget fogadni vagy olyan közösségbe költözni, ahol több támogatást kaphatna. „Nem vagyok valami tehetetlen öregember,” mondja mindig, amikor felhozom a témát. Mégis, tettei mást sugallnak.

Minden hétvégém az ő ügyeinek intézésével telik. Bevásárlás, takarítás, orvosi időpontok – olyan feladatok, amelyeket könnyen meg lehetne oldani egy kis külső segítséggel. De erről hallani sem akar. „A család gondoskodik a családról,” mondja, mintha ezzel mindent elintézne.

Próbáltam határokat szabni, elmagyarázva neki, hogy nem lehetek minden nap az ő rendelkezésére. De minden próbálkozásomat csalódottság és bűntudatkeltés fogadja. „Mindent megtettem érted fiatal korodban,” emlékeztet. „Így hálálod meg?” A szavak fájnak, és kötelesség és neheztelés között hagynak.

Saját családom is érzi a feszültséget. Péter próbál megértő lenni, de vannak pillanatok, amikor türelme elfogy. „Ezt nem folytathatod így,” mondja gyengéden. „Ránk is szükség van itthon.” Gyermekeink észreveszik távollétemet hétvégénként, arcuk elszomorodik, amikor közlöm velük, hogy megint Nagypapához kell mennem.

A stressz az egészségemre is kihat. Álmatlan éjszakák és állandó szorongás váltak normává számomra. Elkezdtem egy terapeutához járni, aki arra bátorít, hogy helyezzem előtérbe saját jólétemet. De megszabadulni az évek óta belém ivódott kötelességtudattól szinte lehetetlennek tűnik.

Ahogy telnek a hónapok, a helyzet változatlan marad. Apám követelései továbbra is szünet nélkül folytatódnak, és úgy érzem magam, mintha egy véget nem érő felelősség- és bűntudat-spirálba lennék zárva. Nincs könnyű megoldás, nincs boldog befejezés kilátásban. Csak a napi küzdelem marad apám elvárásainak és annak az életnek az egyensúlyba hozására, amelyet magamnak és családomnak próbálok építeni.