Elég volt: Amikor a szomszéd átlépi a határt

– Már megint? – suttogtam magam elé, miközben a csengő hangja visszhangzott a panelház folyosóján. Az órára néztem: 17:45. Tudtam, hogy Katalin lesz az. Mindig ilyenkor jön, amikor már épp leültem volna vacsorázni, vagy csak egy kis nyugalomra vágytam volna egy hosszú nap után.

Kinyitottam az ajtót. Ott állt Katalin, karján a hároméves Ádámmal, aki már félig aludt.

– Zsuzsa, drága, csak egy órára! – könyörgött. – A főnököm behívott, nem tudok mit csinálni. Tudod, hogy mindig meghálálom!

Hazudott. Soha nem hálálta meg igazán. Egy-egy tábla csoki vagy egy kávé a sarki presszóból – ennyi volt az egész. De hónapok óta én voltam az, aki vigyázott Ádámra, amikor Katalin dolgozott, ügyeket intézett vagy épp csak el akart menni fodrászhoz. Eleinte örültem, hogy segíthetek. Egyedülálló anyaként biztos nehéz neki – gondoltam. De mostanra úgy éreztem magam, mint egy ingyen bébiszitter.

– Katalin, én… – kezdtem bizonytalanul.

– Tudom, hogy fáradt vagy, de tényleg csak egy óra! – vágott közbe gyorsan.

Ádám rám nézett nagy barna szemeivel. Megszorult a szívem. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor a saját terveimet kellett lemondanom miatta. A barátaim már rég nem hívtak sehova, mert úgyis mindig azt mondtam: „Nem tudok menni, vigyáznom kell Ádámra.”

– Katalin, beszélnünk kell – mondtam végül határozottabban.

A szomszédom arca megfeszült.

– Most? Nem lehetne később? Nagyon sietek…

– Nem – feleltem. – Pont most kell.

Katalin idegesen toporgott az ajtóban.

– Mi a baj? Valamit rosszul csináltam?

– Nem erről van szó – sóhajtottam. – De hónapok óta én vigyázok Ádámra. Szinte minden nap. Nekem is van életem, dolgaim… Nem tudom ezt tovább csinálni.

Katalin arca először döbbent volt, aztán haragos.

– Hát persze! Most már te is ellene vagy egyedülálló anyáknak! Mindenki csak beszél a segítségről, de amikor tényleg kellene…

Éreztem, ahogy a bűntudat lassan felkúszik bennem. De most nem engedhettem neki.

– Nem erről van szó. Segítettem neked, mert akartam. De most már úgy érzem, kihasználsz. Nem tudok mindig itt lenni neked.

Ádám közben elkezdett sírni. Katalin idegesen ringatta.

– És akkor most mit csináljak? Kirúgnak a munkahelyemről!

– Tudom, hogy nehéz – mondtam halkan –, de neked is meg kell oldanod valahogy. Nem lehetek mindig én a megoldás.

Katalin szeme könnyes lett.

– Azt hittem, barátok vagyunk…

– Azok vagyunk – feleltem –, de a barátság nem azt jelenti, hogy mindent eltűrök.

Csend lett. A folyosón valahol becsapódott egy ajtó. Katalin végül szó nélkül visszafordult és elindult lefelé a lépcsőn Ádámmal.

Becsuktam az ajtót és hátammal nekidőltem. A lakás hirtelen üresnek tűnt. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon helyesen tettem? Lehet nemet mondani anélkül, hogy rossz ember lennék?

Este felhívtam anyámat.

– Jól tetted – mondta határozottan. – Ha mindig mindenkinek segítesz, ki segít majd neked?

De mégis… egész éjjel forgolódtam az ágyban. Másnap reggel a lépcsőházban összefutottam Katalinnal. Kerülte a tekintetem.

– Sajnálom a tegnapit – mondtam halkan.

– Én is – felelte fáradtan. – Talán igazad van… Túl sokat kértem tőled.

Egy pillanatra mindketten elmosolyodtunk. Talán lesz még ebből barátság – gondoltam –, de most végre megtanultam: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy önmagunk maradhassunk.

Ti mit gondoltok? Jogunk van nemet mondani akkor is, ha ezzel csalódást okozunk valakinek? Vagy mindig segítenünk kell, bármi áron?