„Temesd el a húgomat!” – Egy budapesti milliomos és egy utcagyerek sorsa keresztezi egymást, és mindenki máshogy döntene helyette
„Kérem, temesse el a húgomat!” – a kislány hangja reszketett, ahogy a Deák téren, a villamosmegállóban elém állt. Az eső csorgott a kabátom gallérján, a bőröndöm nehéz volt, tele szerződésekkel és pénzzel, de abban a pillanatban mindez értelmetlenné vált. A lány rongyos kabátban állt, arca sáros volt, szemeiben valami olyan fájdalom csillogott, amit én is ismertem.
– Hogy hívnak? – kérdeztem halkan, mert valamiért nem tudtam csak úgy továbbmenni.
– Réka vagyok – felelte. – A húgom, Anna… meghalt. Nincs senkim. Senki nem segít. Maga gazdag, ugye? Kérem…
A szívem összeszorult. Évek óta nem éreztem ilyet. Mióta Zsuzsa, a feleségem meghalt, csak dolgoztam. A pénz lett a menedékem. De most ott állt előttem egy gyerek, akinek minden elveszett.
– Hol van most Anna? – kérdeztem.
– Egy elhagyott házban… ott, a Rákóczi úton. Nem tudom… mit csináljak vele…
A villamos csilingelt, emberek tolongtak körülöttünk, de mintha csak mi ketten lettünk volna a világon. Réka szemében láttam magamat: azt az embert, aki elvesztette azt, akit a legjobban szeretett.
– Gyere – mondtam végül. – Mutasd meg.
A kocsimban ültünk. Réka csendben sírt. Próbáltam beszélni hozzá, de csak annyit mondott: „Anyu meghalt tavaly, apu elment. Csak Anna volt nekem.”
Az elhagyott ház sötét volt és hideg. Anna teste egy régi matracon feküdt, betakarva egy szakadt pokróccal. Réka odabújt hozzá, mintha még mindig élne.
– Nem tudom elengedni… – suttogta.
Letérdeltem melléjük. Az én Zsuzsám is így ment el: csendben, magányosan. Akkor sem voltam ott igazán. Most talán jóvátehetek valamit.
– Segítek neked – mondtam halkan. – Eltemetjük Annát úgy, ahogy megérdemli.
Aznap este felhívtam egy régi barátomat, aki temetkezési vállalkozó lett. Elintéztem mindent. Réka mellettem ült a temetésen, egyedül mi ketten álltunk a sírnál. A pap szavai visszhangoztak bennem: „Az élet törékeny ajándék.”
A temetés után Réka csak ült némán a kocsiban.
– Most mi lesz velem? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni. Hazaérve leültettem az étkezőasztalhoz. Először evett meleg ételt hónapok óta.
– Nincs senkid? – kérdeztem újra.
– Senkim – felelte.
Aznap este nem tudtam aludni. Zsuzsa hangját hallottam a fejemben: „Ne hagyd magára!”
Másnap reggel Réka ott ült az ablakban és nézte a várost.
– Miért segített nekem? Maga nem is ismer engem…
– Mert én is elvesztettem valakit – mondtam végül. – És mert néha az embernek választania kell: elfordul vagy segít.
Réka lassan kezdett bízni bennem. Iskolába íratattam, új ruhákat vettem neki. De minden este sírt Annáért.
Egy este veszekedés tört ki köztünk:
– Maga nem az apám! Nem érti, milyen elveszíteni valakit! – kiabálta.
– Dehogynem! – ordítottam vissza. – Minden nap érzem! De ha nem engeded be senkit az életedbe, örökre egyedül maradsz!
Réka zokogva rohant ki a szobából. Én pedig ott maradtam a saját bűntudatommal.
Hetek teltek el így: csendben, feszültséggel teli napokkal és éjszakákkal. Egyik este azonban Réka odajött hozzám:
– Sajnálom… csak félek…
Átöleltem. Talán először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
Azóta együtt élünk. Réka lassan újra mosolyogni kezdett. Néha még mindig sír Annáért, de már nem egyedül teszi.
Sokan azt mondják: „Miért vállaltad ezt? Nem a te dolgod.” De én tudom: néha egy idegen többet adhat nekünk, mint bárki más.
Vajon hány Réka él még ebben a városban? És vajon hányan fordulnak el tőlük? Ön mit tett volna a helyemben?