Mindent Feláldoztunk a Lányainkért – Megérdemeljük Ezt a Hálátlanságot?

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anna! – csattant fel a férjem, László, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A lányaink, Zsófi és Réka, a nappaliban ültek, mindketten a telefonjukba temetkezve, mintha a világon semmi sem történne körülöttük. Aznap este, amikor a vacsorához hívtam őket, egyikük sem jött ki időben, és amikor végre leültek, csak flegmán odavetettek egy „köszi”-t, majd folytatták a pötyögést.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Lászlóval mindketten a gyárban dolgoztunk, hajnali ötkor keltünk, hogy a lányoknak mindent megadhassunk. Nem volt könnyű. Sokszor csak egy kiflit tudtam venni reggelire, de inkább magamnak nem vettem semmit, csak hogy nekik jusson. Azt akartam, hogy ne érezzék magukat kevesebbnek a gazdagabb osztálytársaiknál. Zsófit zongoraórára járattuk, Rékának külön angolórákat fizettünk, pedig néha azt sem tudtuk, miből lesz a következő havi villanyszámla.

Most pedig itt ülnek, felnőttként, és mintha nem is ismernének minket. Réka nemrég költözött vissza hozzánk, miután összeveszett a barátjával, de a hála legkisebb jelét sem mutatja. Zsófi pedig, aki már három éve Budapesten él, csak akkor hív fel, ha pénzre van szüksége.

– Anyu, nem tudnál egy kis pénzt utalni? – kérdezte múlt héten is, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Zsófi, mi is nehezen élünk meg – próbáltam mondani, de már le is tette a telefont.

Lászlóval esténként gyakran vitatkozunk emiatt. Ő azt mondja, túl puhák voltunk, mindent megadtunk nekik, és most ezt használják ki. Én viszont nem tudok haragudni rájuk, csak fáj, hogy nem látják, mennyi mindent feláldoztunk értük.

Emlékszem, amikor Zsófi először jött haza sírva az iskolából, mert az egyik lány azt mondta neki, hogy „proli”, mert nem volt márkás cipője. Aznap este Lászlóval összeszámoltuk az aprót, és elmentünk a piacra, hogy vegyünk neki egy szebb cipőt, még ha használt is volt. Zsófi akkor boldogan ölelte át a nyakamat, és azt mondta, én vagyok a legjobb anya a világon. Hol van már ez a kislány?

Réka mindig makacs volt. Egyszer, amikor tizenhat évesen el akart menni egy koncertre, nem engedtem, mert másnap dolgoznom kellett, és nem tudtam volna érte menni. Napokig nem szólt hozzám, csak a szobájába zárkózott. Most, hogy újra itthon lakik, ugyanazt a távolságot érzem. Csak akkor beszél velem, ha valamit kér.

– Réka, segítenél elpakolni a vacsora után? – kérdeztem aznap este.

– Majd később, most dolgom van – felelte, és már ment is vissza a szobájába.

László rám nézett, és csak ennyit mondott:

– Anna, miért hagyod, hogy így bánjanak veled?

Nem tudtam mit mondani. Talán tényleg én vagyok a hibás. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy a szeretet mindent megold. Hogy ha mindent megadok nekik, majd hálásak lesznek. De most úgy érzem, mintha egy fal lenne köztünk, amit már nem tudok ledönteni.

A szomszédasszonyom, Marika néni, gyakran mondja, hogy a mai fiatalok már nem olyanok, mint mi voltunk. Ő is panaszkodik a fiára, aki külföldön él, és csak karácsonykor látogat haza. De én nem akarom elhinni, hogy ez a világ rendje. Hogy a gyerekeink egyszerűen elfelejtenek minket, miután mindent értük tettünk.

Egyik este, amikor Réka már aludt, leültem László mellé a kanapéra. Csendben néztük a tévét, de egyikünk sem figyelt igazán. Végül megszólaltam:

– Szerinted mi rontottuk el?

László sokáig hallgatott, majd halkan azt mondta:

– Nem tudom, Anna. Talán csak túl sokat vártunk tőlük. Vagy túl keveset magunktól.

Azóta minden nap azon gondolkodom, hogyan lehetne újra közel kerülni hozzájuk. Próbáltam beszélgetni Rékával, de mindig elutasít. Zsófit is hívtam, hogy jöjjön haza hétvégére, de csak annyit mondott, hogy sok a dolga. Néha úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos nekik.

A munkahelyemen is látom, hogy más anyák is hasonló gondokkal küzdenek. Az egyik kolléganőm, Ildikó, mesélte, hogy a lánya már fél éve nem beszélt vele, mert összevesztek egy apróságon. Vajon tényleg ennyire megváltozott a világ? Vagy csak mi, szülők, nem tudunk lépést tartani?

Egyik este, amikor Réka későn jött haza, megpróbáltam újra beszélni vele.

– Réka, tudod, hogy mindig itt vagyunk neked. De néha jó lenne, ha te is megkérdeznéd, hogy vagyunk – mondtam halkan.

– Anya, ne kezd már megint! Felnőtt vagyok, nekem is megvan a magam baja – vágott vissza, és becsapta maga mögött az ajtót.

A könnyeimet nyelve mentem vissza a konyhába. László csak megsimogatta a vállamat.

– Ne sírj, Anna. Majd egyszer rájönnek, mit jelentettünk nekik.

De vajon tényleg így lesz? Vagy örökre így marad? Néha azon gondolkodom, hogy talán túl sokat vártunk a szeretetért cserébe. De hát nem ez lenne a természetes? Hogy a gyerekeink legalább egy kicsit megbecsüljenek minket?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyit ér a szülői áldozat? Vagy csak mi várunk túl sokat?