„A Vejünk Teljesen Megváltoztatta a Lányunkat: Még az Apja Kerek Születésnapjára Sem Jött El”

Itt ülök, könnyek folynak az arcomon, próbálom megérteni a legutóbbi vitát a lányommal, Annával. Úgy érzem, mintha minden nappal egyre távolabb sodródna tőlünk. A férjem, Péter próbál vigasztalni, de a fájdalom túl mély. Anna még Péter 60. születésnapi ünnepségére sem jött el, amit hónapok óta terveztünk. Ehelyett egy rövid üzenetet küldött, hogy „túl elfoglalt” a saját családjával.

Anna régen nagyon közel állt hozzánk. Olyan lány volt, aki minden nap felhívott minket, megosztotta álmait és aggodalmait, és mindig időt szakított a családi összejövetelekre. De mióta hozzáment Márkhoz, minden megváltozott. Márk irányító és manipulatív, és egyértelmű, hogy erős befolyása van rá. Mintha kimosta volna az agyát, hogy elhiggye, mi vagyunk az ellenség.

A barátaink próbálnak támogatóak lenni, de szavaik gyakran jobban fájnak, mint amennyire vigasztalnak. „Mit vártál?” mondják. „Anna már férjnél van; saját családja van.” De vajon az, hogy saját családja van, azt jelenti, hogy el kell hagynia azt a családot, amelyben felnőtt? Azt jelenti, hogy meg kell szakítania a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik egész életében szerették és támogatták?

Márk mindig is nehéz ember volt. Amikor először találkoztunk vele, Péterrel már akkor is voltak fenntartásaink. Kívülről bájos volt, de volt benne valami, ami nem stimmelt. Mindig gyorsan kritizált és lassan dicsért. Olyan módon tudta Annát kicsinek és jelentéktelennek éreztetni, ami összetörte a szívünket látni, ahogy megváltozik az ő hatása alatt.

Az első nagy törés akkor jött el, amikor Anna bejelentette, hogy Márk munkája miatt másik városba költöznek. El voltunk keseredve, de próbáltunk támogatóak lenni. Segítettünk nekik csomagolni, búcsúbulit rendeztünk nekik, és megígértük, hogy gyakran meglátogatjuk őket. De miután elköltöztek, a látogatások ritkábbá váltak, és a telefonhívások is elmaradoztak. Anna mindig talált valami kifogást – túl elfoglalt volt a munkával, a gyerekek betegek voltak, Márknak szüksége volt a segítségére valamiben.

Az utolsó csepp az volt, amikor Anna kihagyta Péter 60. születésnapi buliját. Nagy ünnepséget terveztünk minden barátunkkal és családtagunkkal. Péter annyira izgatott volt; folyton arról beszélt, mennyire büszke Annára és mennyire várja már, hogy lássa őt. De sosem jött el. Ehelyett kaptunk egy rövid üzenetet, hogy nem tud eljönni, mert Márk egy utolsó pillanatban szervezett utazást.

Péter próbálta elrejteni csalódottságát, de láttam a fájdalmat a szemében. Mindig is annyira büszke volt Annára, és összetörte a szívét látni, ahogy eltávolodik tőlünk. Próbáltam felhívni őt, de nem vette fel. Üzeneteket hagytam neki, de sosem hívott vissza.

Nem tudom már mit tegyek. Úgy érzem, elveszítettük a lányunkat egy férfi miatt, aki nem érdemli meg őt. Harcolni akarok érte, de nem tudom hogyan. Minden alkalommal, amikor próbálok beszélni vele Márk viselkedéséről, bezárkózik és azzal vádol, hogy nem értem az életét.

Talán igazuk van a barátainknak. Talán el kell fogadnunk, hogy Annának már saját családja van és mi már nem vagyunk prioritás az életében. De hogyan engedjük el a gyermekünket? Hogyan hagyjuk abba törődni valakivel, akit annyi éven át szerettünk és neveltünk?

Nincsenek válaszaim. Csak azt tudom, hogy összetört a szívem és nem tudom hogyan állítsam meg ezt.