„Amikor Magamhoz Költöztettem Beteg Édesapámat, A Párom Ultimátumot Adott”

A második évemben találkoztam Péterrel az ELTE-n. Ő volt minden, amire valaha vágytam—elbűvölő, intelligens és jószívű. Mindketten szerettük az irodalmat, és számtalan estét töltöttünk kedvenc könyveinkről beszélgetve egy kávé mellett. Nem telt el sok idő, mire elkezdtem elképzelni a közös jövőnket.

Az egyetem elvégzése után úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Barátaink nagy esküvői helyett mi egy kis kápolnában tartottuk a szertartást, szűk családi és baráti körben. Édesapám, aki özvegy volt anyám korai halála óta, örömmel látott ilyen boldognak. Esküvői ajándéka egy gyönyörű antik óra volt, amely generációk óta a családunkban volt—a szeretetének és áldásának szimbóluma.

Az első néhány évben a házasságunk minden volt, amire vágytam. Mindketten munkát találtunk Budapesten, és beköltöztünk egy hangulatos lakásba a városban. Az élet jó volt, amíg édesapám egészsége romlani nem kezdett. Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, és ahogy állapota súlyosbodott, világossá vált, hogy már nem élhet egyedül.

Megbeszéltem a helyzetet Péterrel, támogatására számítva. Végül is mindig megértő és együttérző volt. De a reakciója meglepett. Azt javasolta, hogy keressünk egy idősek otthonát édesapámnak, vagy béreljünk neki egy lakást a közelben gondozóval. Az a gondolat, hogy idegenekre bízzam édesapámat, elképzelhetetlen volt számomra.

„Péter, ő az apám,” könyörögtem. „Most van ránk a legnagyobb szüksége.”

„Értem én, de ha itt lesz velünk, minden megváltozik,” válaszolta Péter határozottan. „A mi életünkre is gondolnunk kell.”

A tiltakozása ellenére magamhoz költöztettem édesapámat. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül vagy ismeretlen helyen legyen. Eleinte Péter próbált alkalmazkodni, de a kapcsolatunkra nehezedő nyomás gyorsan nyilvánvalóvá vált. Az otthonunk meleg és szeretetteljes légköre hideggé és feszültté vált.

Péter elégedetlensége napról napra nőtt. Panaszkodott az orvosi eszközök zajára és a gondozók állandó jelenlétére az otthonunkban. Beszélgetéseink vitákká fajultak, és a köztünk lévő távolság egyre nőtt.

Egy este, egy újabb heves vita után Péter ultimátumot adott: „Vagy ő vagy én.”

Összetört a szívem. Az a férfi, akiről azt hittem, hogy jóban-rosszban mellettem áll majd, arra kért, hogy válasszak közte és édesapám között. Tudtam, mit kell tennem, de ez nem tette kevésbé fájdalmassá a döntést.

Édesapámat választottam.

Péter nem sokkal később elköltözött, maga mögött hagyva az ígéretes közös jövő emlékeit. A lakás üresebbnek tűnt nélküle, de megnyugvást találtam abban a tudatban, hogy ott voltam édesapám mellett, amikor a legnagyobb szüksége volt rám.

Az élet nem úgy alakult, ahogy elképzeltem Péterrel való találkozásomkor. A boldog családi élet álmait felváltotta a beteg szülő gondozásának valósága. De mindezek során megtanultam a szeretet és az áldozat valódi jelentését.