„Az Anyósom a Fiának Adta a Házát, és Egy Kunyhóba Költözött: Most Azt Akarja, Hogy Fejezzem Be a Felújítást”

40 éves vagyok, és a feleségem, Anna, 38. Tíz éve vagyunk házasok, és van két csodálatos gyermekünk, 6 és 4 évesek. Anna a legfiatalabb a családjában, és az idősebb bátyja, Péter, mindig is a kedvenc gyerek volt. Ez a kivételezés évek óta feszültséget okozott, de eddig sikerült távol tartanunk magunkat a drámától – egészen mostanáig.

Pár hónappal ezelőtt Anna anyja, Katalin, úgy döntött, hogy a házát Péternek adja. Ő mindig is az aranygyerek volt, és ez csak egy újabb példa volt Katalin nyilvánvaló kivételezésére. Péter, aki egyedülálló és stabil munkája van, valójában nem is igazán szorult rá a házra, de habozás nélkül elfogadta. Katalin ezután egy kis kunyhóba költözött az erdőben, körülbelül egy órányi autóútra tőlünk.

Eleinte azt hittük, hogy Katalin költözése lehetőséget ad neki arra, hogy élvezze a csendet és nyugalmat. De nem sokkal azután, hogy beköltözött, felhívott minket egy kéréssel: segítségre volt szüksége az új helyének felújításában. A kunyhó régi volt, és jelentős munkát igényelt ahhoz, hogy lakhatóvá váljon. Anna kötelességének érezte, hogy segítsen az anyjának, annak ellenére is, hogy mennyire igazságtalan volt a helyzet.

Egy hétvégén elmentünk a kunyhóhoz, hogy felmérjük a szükséges munkálatokat. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy kis projekt lesz. A tető javításra szorult, a vízvezetékek elavultak voltak, és az egész helynek szüksége volt egy friss festésre. Katalin már majdnem minden megtakarítását elköltötte a kunyhó megvásárlására, és alig maradt pénze a felújításokra.

Anna és én megbeszéltük a lehetőségeinket. Saját pénzügyi felelősségeink is voltak, és nem engedhettük meg magunknak egy ilyen hatalmas projekt vállalását. De Anna megosztott volt az anyai kötelességei és a valós helyzetünk között. Úgy döntöttünk, hogy amennyire tudunk, segítünk, remélve, hogy Péter is kiveszi majd a részét.

A következő néhány hétvégén szabadidőnket Katalin kunyhójának felújításával töltöttük. Megjavítottuk a tető szivárgásait, korszerűsítettük néhány vízvezetéket és kifestettük a belső teret. Minden látogatás kimerítő volt fizikailag és érzelmileg is. Katalin hálás volt ugyan, de gyakran követelőző is; gyakran kritizálta a munkánkat vagy többet kért tőlünk, mint amit adni tudtunk.

Péter ezzel szemben sehol sem volt. Néha meglátogatta Katalint, de soha nem segített a felújításokban. Ez feldühítette Annát, aki úgy érezte, hogy testvérének is osztoznia kellene a terheken. Amikor szembesítette őt ezzel, Péter csak vállat vont, mondván túl elfoglalt a munkájával.

A feszültség kezdte megviselni a házasságunkat. Gyakrabban veszekedtünk, főleg arról, mennyi időt és pénzt költünk Katalin kunyhójára. Gyermekeink is észrevették a feszültséget és elkezdtek rosszul viselkedni, ami még több stresszt okozott egy amúgy is nehéz helyzetben.

Egy este, egy újabb hosszú nap után a kunyhónál Anna könnyekben tört ki. Úgy érezte, hogy anyja nem értékeli őt eléggé és haragudott testvérére. Próbáltam megvigasztalni őt, de én is frusztrált voltam. Olyan sokat áldoztunk valakiért, aki látszólag nem törődött a mi jólétünkkel.

Végül nehéz döntést kellett hoznunk. Megmondtuk Katalinnak, hogy nem tudjuk tovább folytatni a felújításokat. Ő dühös lett és azzal vádolt minket, hogy cserbenhagytuk őt. Fájdalmas beszélgetés volt, de tudtuk, hogy szükséges a saját józan eszünk és családunk egészsége érdekében.

Végül Katalin kunyhója befejezetlen maradt. A kapcsolatunk vele megromlott és ritkábban láttuk őt. Péter továbbra is kényelmesen élt abban a házban, amit Katalin neki adott, mit sem törődve az áldozatokkal, amiket mi hoztunk.

Ez az élmény kemény leckét tanított nekünk a családi dinamikáról és határokról. Néha bármennyit is adsz, sosem elég azoknak, akik természetesnek veszik az erőfeszítéseidet.