„Fogadd be Apát: A Testvérem Akarja a Házát”

A testvérem, Péter, mindig is a család ambiciózus tagja volt. Olyan ember, aki lehetőségeket lát ott is, ahol mások akadályokat. De mostanában az ambíciója sötétebb fordulatot vett. Apánk, aki már a hetvenes éveiben jár, egészségügyi problémákkal küzd. Péter elhatározta, hogy Apánk háza az övé kell legyen, és nyomást gyakorol rám, hogy fogadjam be Apát, hogy ő egyedül birtokolhassa a házat.

Minden néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Apának volt egy kisebb sztrókja. Jól felépült, de világossá vált, hogy már nem élhet egyedül. Péterrel családi megbeszélést tartottunk, hogy eldöntsük, mi legyen a következő lépés. Én azt javasoltam, hogy nézzünk meg idősek otthonait, ahol Apa megkaphatná a szükséges gondoskodást. Péternek azonban más ötlete volt.

„Miért nem fogadod be Apát?” – mondta, azzal az elszánt csillogással a szemében. „Van helyetek, és jó lenne a gyerekeknek is több időt tölteniük a nagypapájukkal.”

Meglepődtem. A férjemmel mindketten teljes munkaidőben dolgozunk, és a gyerekeink is elfoglaltak az iskolával és az iskolán kívüli tevékenységekkel. Apa gondozása hatalmas felelősség lenne, amire nem voltam biztos benne, hogy képesek lennénk.

„Nem tudom, Péter,” válaszoltam bizonytalanul. „Ez nagy elkötelezettség. Talán meg kellene néznünk a professzionális gondozást.”

Péter nem hagyta annyiban. „Ugyan már, Anna. Nem idegenről van szó. Ő az apánk. Tartozunk neki ennyivel.”

Bűntudatot éreztem. Természetesen tartozunk Apának azzal, hogy gondoskodunk róla. De valami Péter ragaszkodásában nem hagyott nyugodni. Nem csak Apa gondozásáról volt szó; hanem a házról is.

Apánk háza egy bájos régi villa egy kívánatos környéken. Egy kisebb vagyont ér, és Péter mindig is szemet vetett rá. Évek óta beszél arról, hogy felújítja és eladja. Most, hogy Apa egészsége romlik, meglátta a lehetőséget.

A következő hetekben Péter folyamatosan erőltette az ötletet. Szinte minden nap hívott, emlékeztetve arra, mennyire szüksége van ránk Apának és mennyire jó lenne mindenkinek, ha befogadnám őt. A nyomás szüntelen volt.

Egy este, egy újabb kimerítő beszélgetés után Péterrel, leültem a férjemmel megbeszélni a helyzetet.

„Nem tudom, mit tegyek,” vallottam be. „Péter annyira ragaszkodik hozzá, de nem vagyok biztos benne, hogy képesek vagyunk gondoskodni Apáról.”

A férjem sóhajtott. „Ez nehéz helyzet. De gondolnunk kell arra is, mi a legjobb mindenkinek, beleértve minket is.”

Úgy döntöttünk, meglátogatunk néhány idősek otthonát, hogy megnézzük a lehetőségeket. Találtunk egy kedves helyet nem messze az otthonunktól, ahol Apa megkaphatná a szükséges gondoskodást és mégis megőrizhetné némi önállóságát.

Amikor elmondtam Péternek a döntésünket, dühös lett.

„Csak ki akarsz bújni a felelősség alól,” csattant fel. „Apának jobbat érdemel annál, minthogy egy intézménybe kerüljön.”

„Ez nem így van,” tiltakoztam. „A legjobbat tesszük érte.”

De Péter nem hallgatott meg. Önzőnek és érzéketlennek nevezett. A köztünk lévő szakadék napról napra nőtt.

Végül beköltöztettük Apát az idősek otthonába. Úgy tűnt boldog ott, új barátokat szerzett és részt vett különböző tevékenységekben. De Péter soha nem bocsátott meg nekem. Teljesen megszakította velem a kapcsolatot és folytatta terveit Apánk házának megszerzésére.

Hónapok teltek el, és a családi összejöveteleink feszültté és kínossá váltak. Az egykor szoros kötelék köztünk széthullott a kapzsiság és neheztelés miatt. Péter elérte amit akart – Apánk házát – de a kapcsolatunk rovására.

A végén senki sem volt igazán boldog. Apa hiányolta a családját maga körül, én pedig hiányoltam a testvéremet. A ház, amely egykor családunk szeretetének és egységének szimbóluma volt, megosztottság és szívfájdalom forrásává vált.