A név terhe: Apám árnyékában

– Klára, most az egész családunk tőled várja, hogy helyesen dönts – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és az ablakon túl a júniusi eső kopogott. A keze remegett, ahogy a kávéscsészét szorongatta. Apám, Novák László, a város polgármestere, a nappaliban járkált fel-alá. A tévében éppen róla beszéltek: „Újabb részletek derültek ki Novák László polgármester ügyében…” – harsogta a bemondó.

Gyerekkoromban büszke voltam rá. Mindenki ismerte, mindenki köszönt neki az utcán. Én voltam „a polgármester lánya”, és ez egyszerre jelentett védelmet és béklyót. Most viszont mindenki csak suttogott mögöttem: „Láttad Klárát? Vajon tudott róla?” A barátaim közül többen eltűntek mellőlem, mintha fertőző lennék.

– Nem akarok hazudni, anya – suttogtam. – Nem akarok úgy élni, hogy mindenki azt hiszi, én is benne vagyok.

Anyám szeme könnybe lábadt. – Apád nem rossz ember. Csak… néha túl sokat akart adni nekünk.

De én tudtam, hogy nem csak erről van szó. Az utóbbi hetekben egyre több bizonyíték került elő: fiktív szerződések, eltűnt pénzek, ismerősöknek juttatott előnyök. A városban mindenki erről beszélt. Az iskolában a tanárok kerültek, a munkahelyemen pedig éreztem a kollégák pillantásait a hátamon.

Egyik este apám leült mellém. – Klára, te mindig is okos lány voltál. Tudom, hogy most nehéz neked. De hidd el, mindent értetek tettem.

– És magadért? – kérdeztem halkan.

– Én csak azt akartam, hogy nektek jobb legyen, mint nekem volt gyerekkoromban – felelte fáradtan.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az ablakon át néztem a sötét udvart, és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak értünk tette? Vagy egyszerűen csak nem tudott nemet mondani a hatalom csábításának?

Másnap reggel az újság címlapján apám arca virított. „Novák László lemondott.” A telefonom folyamatosan csörgött: újságírók, régi barátok, ismerősök. Egyedül akartam lenni, de mindenki választ várt tőlem.

A munkahelyemen – egy kis könyvesboltban dolgoztam – főnököm, Sándor néni félrehívott.

– Klárikám, tudom, hogy most nehéz. De ha úgy érzed, pihenned kell, szólj nyugodtan.

– Köszönöm – mondtam hálásan. – Szeretnék dolgozni. Legalább addig sem gondolok semmire.

De nem ment. Minden könyvborítón apám arcát láttam. Minden vevő kérdő tekintettel nézett rám.

Este hazamentem. Anyám sírt a konyhában. Apám az irodájában ült némán.

– El kell mennem innen – mondtam halkan.

Anyám rám nézett: – Hova mennél?

– Nem tudom. Talán Pestre. Vagy bárhová, ahol nem ismernek.

Apám felállt az asztaltól és odajött hozzám. Megfogta a kezem.

– Klára, ne haragudj rám! Nem akartam tönkretenni az életedet.

– Nem haragszom – feleltem –, de nem akarok többé valaki más árnyékában élni.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elindultam Budapestre. Egy régi barátnőmnél húztam meg magam pár hétig. Minden nap azon gondolkodtam: ki vagyok én valójában? Csak „a polgármester lánya”? Vagy lehet saját életem?

Pesten senki sem ismert. Elmentem állásinterjúkra, jelentkeztem egy esti egyetemre is. Először éreztem azt, hogy nem kell megfelelnem senkinek – csak magamnak.

Egyik este felhívott anyám:

– Hiányzol nekünk… Apád nagyon rosszul van.

Visszamentem látogatóba. Apám megöregedett pár hét alatt. Már nem volt benne az a régi tűz.

– Klára – mondta halkan –, sosem akartam rád rakni ezt a terhet.

– Tudom – feleltem –, de most már én döntöm el, hogyan élek tovább.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Lehet-e megszabadulni egy név terhétől? Vagy örökké cipeljük magunkkal a múlt bűneit?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent érted tett – még ha rosszul is? És lehet-e igazán szabadnak lenni egy ilyen árnyék után?