A szomszéd szemében – Egy nagymama gondozásának terhe és a közösség ítélete

– Zsuzsika, beszélhetnénk egy percre? – Ilonka néni hangja reszketett, de a tekintete szigorúan fúródott belém az ajtórésen keresztül.

Aznap délután volt, amikor a szokásosnál is fáradtabban értem haza a munkahelyemről. A Tesco pénztárában töltött nyolc óra után csak arra vágytam, hogy ledőljek a kanapéra, de ahogy beléptem, már hallottam is nagymamám halk nyöszörgését a szobából. Gyorsan letettem a táskámat, és mentem hozzá, de közben már csengettek is.

Ilonka néni, a szomszéd, aki mindig mindent tudni akar, ott állt az ajtóban. – Látom, hogy mostanában kevesebbet jársz át hozzá – mondta halkan, de éreztem a vádat a hangjában. – Tudod, hogy mennyire magányos mostanában? Tegnap is órákig sírdogált az ablakban.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van – vagy legalábbis részben. Mióta anyu meghalt, egyedül maradtam nagymamával. A bátyám, Gábor Németországban dolgozik, csak karácsonykor jön haza. Apám új családot alapított Győrben, tőle csak néha kapok egy-egy üzenetet: „Kitartás, Zsuzsi!”

– Próbálok mindent megtenni – suttogtam. – De nagyon nehéz egyedül.

Ilonka néni sóhajtott. – Tudom, aranyom. De az öregek érzékenyek. Egyedül félnek. És hát… beszélnek ám az emberek.

Ez volt az a mondat, ami igazán megütött. Hogy beszélnek rólunk. Hogy talán azt hiszik, nem törődöm eléggé azzal az asszonnyal, aki felnevelt engem. Hogy szégyent hozok a családunkra.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam nagymamám halk szuszogását a fal túloldalán, és azon gondolkodtam: vajon tényleg rossz unoka vagyok? Vajon mások mit csinálnának a helyemben?

Másnap reggel korábban keltem, hogy elkészítsem nagymamám kedvenc tejbegrízét. Amikor bevittem neki a tálcát, mosolygott rám.

– Drága kislányom, olyan jó vagy hozzám – mondta halkan.

De én csak ültem az ágya szélén, és nem tudtam elhinni neki. Mert ott visszhangzott bennem Ilonka néni hangja: „Beszélnek ám az emberek.”

A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. A kolléganőm, Erika észrevette.

– Minden rendben otthon? – kérdezte.

Elmeséltem neki mindent. Erika csak bólogatott.

– Nálunk is ugyanez volt anyuval és nagypapával. Mindig azt éreztem, hogy bármit csinálok, sosem elég jó. A rokonok csak kritizáltak, de segíteni senki sem akart.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért van ez így nálunk? Miért mindig annak kell szégyenkeznie, aki próbál helytállni? Miért nem segít senki?

Este Gábor is felhívott videón.

– Hogy vagytok? – kérdezte.

– Nagymama jól van – válaszoltam fáradtan. – De én… néha úgy érzem, összeroppanok.

– Tudom, Zsuzsi – mondta halkan. – De most nem tudok hazamenni. Próbálj kitartani.

A könnyeimet nyeltem vissza. Mindig csak ezt hallom: „Kitartás.” De meddig lehet bírni egyedül?

Pár nap múlva Ilonka néni újra becsöngetett.

– Ne haragudj rám, Zsuzsika – mondta most már kedvesebben. – Nem akartalak megbántani. Csak… aggódom értetek.

Leültünk a konyhában egy csésze tea mellett. Elmeséltem neki mindent: a magányt, a fáradtságot, azt is, hogy néha haragszom nagymamára is, amiért ennyire rá vagyok utalva.

Ilonka néni megfogta a kezem.

– Tudod mit? Segítek neked néha bevásárolni vagy főzni. És szólj nyugodtan másoknak is! Nem kell mindent egyedül csinálnod.

Aznap este először éreztem azt hónapok óta, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül ebben az egészben.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg elég jó vagyok így? Vagy mindig lesz valaki, aki szerint többet kellene tennem?

Ti mit gondoltok? Hol van az a határ, amikor már nem nekünk kell szégyenkezni? Vajon tényleg lehet jól csinálni ezt az egészet?