„A te gyereked sem szent” – Egy tanár vallomása a szülőknek

– Nem igaz, hogy az én fiam ilyet csinált volna! – csattant fel Erika néni hangja a tanári szobában, miközben a keze remegett az asztalon. A szülői értekezlet után maradt bent, hogy „tisztázzuk a félreértéseket”. A fia, Gergő, az osztály egyik legproblémásabb gyereke volt, de otthon mindig mintagyereknek mutatta magát. Most pedig ott ültem vele szemben, és próbáltam elmagyarázni, hogy Gergő nemcsak hogy hazudott, de még a társait is bajba sodorta.

– Erika, én nem akarok rosszat mondani Gergőről, de hidd el, amit mondok, az mind igaz. – próbáltam nyugodt maradni, de belül forrtam. Hányszor kellett már végighallgatnom ugyanazt a mondatot különböző szülőktől? „Az én gyerekem nem ilyen!” De igen, ilyen. Mindegyik gyerek ilyen. Csak ti nem látjátok.

Azt hiszem, akkor szakadt el bennem valami. Tizenöt éve tanítok ebben a kisvárosi iskolában. Láttam már mindent: verekedést a folyosón, lopást a büfében, szerelmes leveleket és könnyeket a vécében. De ami igazán fáj, az az, amikor a szülők nem hisznek nekünk. Mintha mi lennénk az ellenség.

Emlékszem, amikor először kezdtem tanítani. Tele voltam lelkesedéssel. Azt hittem, minden gyereket meg lehet menteni, csak szeretni kell őket. De aztán jöttek az első pofonok – nem szó szerint, hanem lelkileg. Amikor egy anyuka azt mondta nekem: „Tanárnő, maga biztos összekeverte a fiamat valaki mással.” Pedig ott voltam, láttam, ahogy Zsolti ellöki a padtársát. És mégis én lettem a rossz.

Az évek során megtanultam olvasni a gyerekek arcán. Tudom, mikor hazudnak. Tudom, mikor félnek. És azt is tudom, mikor próbálnak megfelelni otthon – mert rettegnek attól, hogy csalódást okoznak. A legtöbb gyerek nem azért hazudik, mert rossz. Hanem mert fél. Fél attól, hogy elveszíti a szülei szeretetét.

Egyik délután Marci anyukája hívott fel sírva: „Tanárnő, mi történt Marcival? Itthon sosem ilyen!” Elmondtam neki mindent: Marci rendszeresen puskázik dolgozat közben, és csúfolja a gyengébbeket. A vonal másik végén csend lett. Majd csak annyit mondott: „Köszönöm.” Másnap Marci vörös szemmel jött be az iskolába. Nem szólt semmit egész nap. Azóta sem beszélünk róla.

A legnehezebb talán az volt, amikor saját kollégám fia keveredett bajba. Judit néni mindig azt mondta: „Az én Lacim sosem bántana senkit.” Aztán egyszer rajtakaptam Lacit, ahogy pénzt vesz ki egy másik fiú táskájából. Judit néni nem akarta elhinni. Összevesztünk. Hónapokig nem beszéltünk egymással.

A tanári pálya magányos hivatás. Mindenki azt hiszi, hogy mi csak panaszkodunk – de senki sem látja azt a terhet, amit csendben cipelünk. Minden egyes hazugság egy újabb tüske a szívemben. Minden egyes szülői tagadás egy újabb fal köztem és a diákjaim között.

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottuk el. Miért nem tudunk őszinték lenni egymással? Miért kell mindenáron védeni a gyereket – még akkor is, ha ezzel ártunk neki? A magyar valóságban mindenki játszmázik: a gyerek otthon mást mond, mint az iskolában; a szülő inkább elhiszi a mesét, mintsem szembenézne az igazsággal; mi pedig tanárok vagyunk – két tűz között.

Egy nap Gergő odajött hozzám óra után.
– Tanárnő… Ne haragudjon rám! Én csak… Nem akartam bajt.
– Tudom, Gergő – mondtam halkan. – De most már ideje lenne felnőni.
Ő csak bólintott és lesütötte a szemét.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány Gergő van még ebben az országban? Hány gyerek él kettős életet? Hány szülő hiszi azt vakon, hogy az ő gyereke kivétel?

Este leültem egy pohár borral és írtam egy levelet minden szülőnek:
„Kedves Szülők! Kérem, higgyenek nekünk! Mi nem ellenségek vagyunk. Mi csak segíteni akarunk.”

Másnap reggel néhányan rám köszöntek a folyosón. Mások elfordították a fejüket.

De én tudom: valakinek ki kell mondania az igazságot.

Vajon lesz olyan nap Magyarországon, amikor végre őszintén beszélhetünk egymással? Vagy örökre maradnak ezek a hazugságok és játszmák? Önök mit gondolnak erről?