Az örök fiatalság ára: Amikor a tükör hazudik

– Anya, te tényleg nem látod magad? – Dóra hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt előttem. A kezében ott szorongatta a régi fényképalbumot, amit még anyámtól örököltem. A képeken fiatal voltam, természetes, mosolygós – és most, ahogy a tükörbe néztem, egy idegen nézett vissza rám.

Az arcom sima volt, a bőröm feszes – köszönhetően a rendszeres hialuronsavas kezeléseknek és a legújabb krémeknek, amiket minden hónapban megvettem a belvárosi kozmetikában. A hajam mindig frissen festve, a ruháim tökéletesen vasaltak. A barátnőim – Ágnes, Judit és Zsuzsa – mind irigykedve néztek rám, amikor találkoztunk a kávézóban. „Te vagy az élő bizonyíték, hogy negyven felett is lehet ragyogni!” – mondták nevetve. De ők nem látták az éjszakáimat, amikor órákig forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: vajon ki vagyok én valójában?

A férjem, Gábor, egyre távolabb került tőlem. Régen együtt nevettünk a reggeli kávé mellett, most csak csendben ülünk egymás mellett, mintha két idegen lennénk. Próbáltam beszélgetni vele, de mindig csak annyit mondott: „Minden rendben van.” De tudtam, hogy nincs rendben semmi. A lányom is egyre gyakrabban zárkózott be a szobájába. Egy nap aztán betelt nála a pohár.

– Anya, miért nem tudsz végre önmagad lenni? Miért fontosabb neked az, hogy mit gondolnak rólad az emberek, mint az, hogy boldog legyél? – kérdezte könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. Eszembe jutottak anyám szavai: „A nőnek mindig ápoltnak kell lennie!” Ezt hallottam gyerekkoromban is, amikor még vidéken laktunk Szolnokon. Anyám minden reggel korán kelt, hogy tökéletes frizurával és sminkkel induljon dolgozni a hivatalba. Én is ezt tanultam tőle – hogy csak akkor érünk valamit, ha jól nézünk ki.

De vajon tényleg ez számít? Az utóbbi időben egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy irigykedve nézem azokat a nőket a piacon vagy a buszon, akik nevetve beszélgetnek egymással, ráncokkal az arcukon és ősz hajjal. Ők boldognak tűntek. Én pedig csak egy maszkot viseltem.

Egyik este Gábor halkan megszólalt vacsora közben:
– Réka, hiányzol nekem. Az az igazi Réka, akit régen ismertem.

A villa megállt a kezemben. Nem tudtam mit válaszolni. Csak bámultam a tányéromat.

Másnap elmentem Ágnessel futni a Margitszigetre. Ő mindig őszinte volt velem.
– Figyelj, Réka – kezdte –, nem gondolod, hogy túlzásba viszed ezt az egész fiatalság-dolgot? Néha úgy érzem, mintha félnél megöregedni.
– Hát persze, hogy félek! – csattantam fel. – Nézd meg az anyámat! Amint elhagyta magát, apám elhagyta őt egy fiatalabb nőért!
– De te nem az anyád vagy – mondta halkan Ágnes.

Hazafelé menet végig ez járt a fejemben. Vajon tényleg attól félek, hogy elveszítem Gábort? Vagy attól félek igazán, hogy elveszítem önmagam?

Aznap este elővettem a régi naplómat. Belelapoztam a húsz évvel ezelőtti bejegyzésekbe. Akkor még tele voltam álmokkal: utazni akartam, írni akartam egy könyvet. Most pedig csak azt számolgatom reggelente a tükör előtt: hány újabb ráncot látok?

A következő napokban próbáltam kevesebb sminket használni. A munkahelyemen – egy budapesti reklámügynökségnél – persze rögtön megjegyezték:
– Jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz ma! – kérdezte Zsuzsa.
– Köszönöm, jól vagyok – hazudtam mosolyogva.

De belül forrongtam. Miért kell mindig tökéletesnek lennünk? Miért nem lehet egyszerűen csak elfogadni azt, akik vagyunk?

Egy este Dóra odabújt hozzám.
– Anya… Szeretlek úgy is, ahogy vagy. Nem kell mindig erősnek és szépnek mutatnod magad.

Elsírtam magam. Talán először engedtem meg magamnak azt, hogy gyenge legyek.

Azóta próbálok változtatni. Nem könnyű. Minden nap harc önmagammal és azzal a hanggal a fejemben, ami azt suttogja: „Csak akkor vagy értékes, ha fiatalnak látszol.” De most már tudom: ez hazugság.

Vajon hányan élünk még így ebben az országban? Hányan hisszük el azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok és szerethetők, ha megfelelünk mások elvárásainak? És vajon mikor jövünk rá végre: az igazi szépség nem a tükörben kezdődik?