„Csak egy öreg bolond vagyok?” – Egy magyar tanár utolsó tanéve

„Ne menj be, Károly, ma sem lesz jobb!” – visszhangzott a fejemben a saját hangom, miközben remegő kézzel markoltam a tanári szoba kilincsét. A folyosón már hallottam a nevetést, azt a fajta gúnyos vihogást, amit csak azok tudnak produkálni, akik még nem értik, mennyire fájhat egy szó. Hatvankilenc éves vagyok, negyvenhárom éve tanítok magyar irodalmat ebben a vidéki gimnáziumban. Mindig azt hittem, hogy a tanítás hivatás, nem csak munka. De mostanra már csak egy öreg bolond vagyok nekik.

– Nézzétek, jön az őskövület! – kiáltotta fel Gergő, amikor beléptem az osztályba. A többiek kuncogtak, néhányan még tapsoltak is. Próbáltam nem törődni vele, de minden nap egyre nehezebb volt.

– Jó reggelt kívánok! – mondtam halkan.

– Jó reggelt, bácsi! – válaszolta valaki gúnyosan elnyújtva.

A táblához léptem, és felírtam: „Arany János: Letészem a lantot”. A kezem remegett. Hallottam, ahogy hátul valaki azt suttogja: „Ő is letehetné már azt a rohadt lantot.”

A szünetben a tanári szobában ültem, és próbáltam összeszedni magam. Erzsi néni, a matektanárnő odalépett hozzám.

– Károly, ne vedd magadra! Ezek a mai fiatalok… – kezdte.

– De hát miért? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért kell ezt csinálniuk? Én csak tanítani akarok.

Erzsi néninek nem volt válasza. Csak megszorította a kezem.

Otthon sem volt könnyebb. A feleségem, Ilona aggódva nézett rám minden este.

– Károly, nem kell ezt csinálnod. Már rég nyugdíjba mehettél volna. Miért kínozod magad?

– Mert ez vagyok én – feleltem. – Tanár vagyok. Vagy legalábbis az voltam.

A fiam, András már évek óta Londonban él. Ritkán beszélünk. Amikor legutóbb felhívtam, csak annyit mondott:

– Apa, ne vedd magadra! Ezek ilyenek mostanában. Majd kinövik.

De én nem tudtam elengedni. Minden nap újabb megaláztatás várt rám. Egyik délután, amikor épp az órát tartottam, valaki hátulról felvette telefonnal, ahogy elcsuklik a hangom egy gúnyos beszólás után.

– Nézzétek már! Sír az öreg! – kiabálta Dóri.

A videó másnap már fent volt az interneten. A kollégák kerültek, az igazgató csak annyit mondott:

– Károly bácsi, talán ideje lenne pihennie egy kicsit.

Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. Ilona csendben mellém ült.

– Emlékszel még arra az első évre? – kérdezte halkan. – Amikor még minden diák tisztelt?

– Emlékszem – suttogtam. – De azok az idők elmúltak.

Másnap reggel bementem az iskolába. Az osztályterem ajtajában megálltam. Hallottam bentről a nevetést, a gúnyt. Egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Károly bácsi! – szólt ki valaki. – Jöhet már az újabb Arany János-lecke? Vagy inkább meséljen arról, milyen volt a háborúban?

Valami eltört bennem. Letettem a könyvet az asztalra.

– Gyerekek – mondtam csendesen –, én most elmegyek. Nem haragszom rátok. Csak sajnálom.

Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogy kisétáltam az osztályból. A folyosón mindenki engem nézett. Az igazgató odalépett hozzám.

– Károly bácsi… – kezdte zavartan.

– Ne mondjon semmit – feleltem rekedten. – Én már mindent elmondtam.

Hazamentem. Ilona némán átölelt. Aznap este András is felhívott.

– Apa… Sajnálom. Talán tényleg jobb így.

Nem válaszoltam. Csak ültem a sötétben és azon gondolkodtam: tényleg csak egy öreg bolond lettem volna? Vagy egyszerűen csak megváltozott a világ körülöttem?

Mit gondoltok? Van még helye tiszteletnek és emberségnek a magyar iskolákban? Vagy tényleg eljárt felettünk az idő?