Egy nap, ami mindent megváltoztatott: Nándor története az utcán
– Miért pont most? – kérdeztem magamtól, miközben a villamos ablakán át bámultam az esőcseppeket. A Blaha Lujza tér mindig is egyfajta szürke zónának tűnt számomra: emberek jönnek-mennek, néha egy-egy hajléktalan ül a padon, de sosem néztem rájuk igazán. Aznap reggel viszont minden más volt. A szívem hevesen vert, mert előző este összevesztem anyámmal. Azt mondta, önző vagyok, csak magamra gondolok. Talán ezért is álltam meg Nándor mellett.
Ott ült a padon, rongyos kabátban, kezében egy szakadt könyvvel. Az arca borostás volt, a szemei viszont élénken csillogtak. Valamiért nem tudtam elfordítani a tekintetem. Megálltam előtte, és halkan megszólaltam:
– Jó reggelt! Segíthetek valamiben?
Nándor rám nézett, mintha nem hinne a fülének. – Nem pénz kell – mondta halkan –, csak egy kis beszélgetés. Rég nem szólt hozzám senki.
Leültem mellé. Az eső egyre jobban zuhogott, de nem érdekelt. Hallgattam, ahogy mesélni kezdett: volt felesége, két lánya – Zsófi és Anna –, akik már évek óta nem keresik. Egykor könyvtáros volt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. Egy válás, egy elbocsátás, aztán jött az alkohol, végül az utca.
– Tudod, az emberek azt hiszik, hogy mi választjuk ezt az életet – mondta keserűen. – De néha csak egy rossz döntés kell hozzá. Egyetlen pillanat.
A szavai visszhangoztak bennem. Eszembe jutottak a saját hibáim, az anyámmal való veszekedések, a barátaim iránti közönyöm. Vajon én mennyire vagyok különb Nándornál?
A beszélgetésünket egy rendőr szakította félbe:
– Hölgyem, minden rendben? – kérdezte gyanakvóan.
– Igen, csak beszélgetünk – feleltem kissé ingerülten.
A rendőr Nándorra nézett: – Ne zavarja a járókelőket!
Nándor lehajtotta a fejét. Láttam rajta a szégyent és a dühöt is. Miért ilyen kegyetlen ez a világ?
Miután a rendőr továbbment, Nándor halkan megszólalt:
– Tudod, néha azt kívánom, bárcsak láthatatlan lennék. De az is rossz, ha senki sem vesz észre.
A szívem összeszorult. Felajánlottam neki egy kávét a közeli presszóban. Először tiltakozott:
– Nem engednek be ilyen ruhában…
De végül rábeszéltem. Bent a melegben kicsit felengedett. Mesélt arról is, hogy mennyire hiányoznak neki a lányai:
– Zsófi most lehet annyi idős, mint te… Mindig azt mondta, hogy büszke lesz rám. Most meg…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben és hallgattam.
A presszóban többen is furcsán néztek ránk. Egy idős nő odasúgta a pincérnek:
– Ezeket miért engedik be ide?
Éreztem Nándor feszengését. Gyorsan megittuk a kávét és visszamentünk az utcára.
– Köszönöm – mondta halkan –, de most mennem kell.
Elbúcsúztunk. Hazafelé menet végig Nándoron járt az eszem. Otthon anyám várt rám:
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte aggódva.
Elmeséltem neki mindent. Először csak hallgatott, aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Tudod, én is ismertem egyszer egy Nándort… – mondta halkan. – A nagybátyád volt.
Megöleltük egymást. Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon hány Nándor él még ebben a városban? Hányan vannak, akiket sosem veszünk észre?
Most is gyakran gondolok rá: vajon sikerült-e valaha újra felvennie a kapcsolatot a lányaival? Vagy örökre elveszett az emberek közönyében?
Ti mit tennétek? Megállnátok beszélgetni egy hajléktalannal? Vagy inkább elfordítanátok a fejeteket?