Jogaim árnyékában – Egy magyar tinédzser küzdelme a rendőrséggel

– Álljon meg, fiatalember! – harsant fel a rendőr hangja mögöttem, ahogy átsiettem a Blaha Lujza téren. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől – inkább a düh és az igazságtalanság érzése kavargott bennem. Megálltam, és szembefordultam a két egyenruhással.

– Miért igazoltatnak? – kérdeztem halkan, de határozottan.

Az idősebb rendőr, Kovács törzsőrmester, végigmért. – Rutinellenőrzés. Mutassa az igazolványát!

– Tudomásom szerint csak akkor kérhetik el az igazolványomat, ha alapos okkal feltételezik, hogy szabálysértést követtem el – feleltem. A hangom remegett, de nem engedtem a tekintetét.

A fiatalabb rendőr, Szabó őrmester, zavartan nézett rám. – Ne okoskodjon! – mordult rám Kovács. – Itt mi kérdezünk!

– De nekem is vannak jogaim – mondtam. – És önöknek kötelessége tiszteletben tartani azokat.

Egy pillanatra csend lett. A járókelők kíváncsian figyeltek. Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Kovács törzsőrmester végül csak annyit mondott: – Menjen. De legközelebb ne legyen ilyen nagy a szája.

Elindultam hazafelé, de a gyomrom görcsben maradt. Otthon anyám már várt rám az előszobában.

– Hol voltál ilyen sokáig, Gergő? – kérdezte aggódva.

– Igazoltatott a rendőrség – mondtam fáradtan.

Anyám arca elsápadt. – Ugye nem szóltál vissza nekik?

– De igen. Tudod jól, hogy nem tűröm az igazságtalanságot.

– Gergő! – csattant fel apám a nappaliból. – Ezekkel nem lehet packázni! Még bajod esik!

– De hát jogom van tudni, miért igazoltatnak! Nem élhetnek vissza a hatalmukkal! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.

Apám csak legyintett. – Ez Magyarország, fiam. Itt nem így mennek a dolgok.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és Katára gondoltam, akit pár hete két rendőr rángatott ki a villamosból, mert nem volt nála diákigazolvány. Láttam az arcán a félelmet és a megalázottságot, ahogy az emberek csak bámultak, de senki sem segített neki.

Másnap találkoztam Katával egy kávézóban.

– Hogy vagy? – kérdeztem halkan.

– Még mindig remegek, ha meglátok egy rendőrt – suttogta. – Anyám azt mondta, inkább ne menjek többet egyedül sehova.

– Nem hagyhatjuk annyiban! – mondtam dühösen. – Valamit tennünk kell!

Kata szeme megtelt könnyel. – Mit tehetnénk? Senki sem hisz nekünk. A rendőrök mindig egymást védik.

– Ha mindenki hallgat, sosem változik semmi – feleltem.

Aznap este leültem a gép elé és hosszú posztot írtam az esetről egy népszerű budapesti Facebook-csoportba. Leírtam mindent: az igazoltatásomat, Kata történetét, és azt is, mennyire tehetetlennek érezzük magunkat.

A kommentek özönleni kezdtek. Volt, aki támogatott: „Büszke vagyok rád, Gergő!” Mások viszont támadtak: „Mit képzelsz magadról? A rendőrök csak végzik a dolgukat!”

A családom is megosztott lett. Anyám féltett: – Mi lesz, ha megtalálnak? Apám dühöngött: – Most már tényleg bajba kevered magad!

De valami megváltozott bennem. Már nem csak magamért harcoltam. Katáért is. És mindazokért, akik némán tűrik az igazságtalanságot.

Egy hét múlva levelet kaptam az egyik jogvédő szervezettől. Felajánlották a segítségüket Katának és nekem is. Elmentünk hozzájuk, elmeséltük mindent. Megígérték, hogy utánajárnak az ügynek.

A következő napokban újabb történetek kerültek elő: egy fiúét Újpestről, akit ok nélkül vittek be; egy lányét Kispestről, akit megaláztak az utcán. Rájöttem: nem vagyunk egyedül.

De a családi béke végleg odalett. Apám egyre többet kiabált velem: – Miért kell mindig lázadnod? Miért nem tudsz beilleszkedni?

– Mert nem akarok félni! Nem akarom elfogadni, hogy ez így van rendjén! – ordítottam vissza.

Egy este anyám sírva jött be a szobámba. – Félek érted… Félek attól, hogy egyszer tényleg bajod esik.

Átöleltem őt. – Anya… Ha most hallgatok, akkor sosem lesz jobb.

A jogvédők végül elérték, hogy Katát meghallgassák az ügyészségen. Én is tanúskodtam mellette. A rendőrök tagadtak mindent, de legalább már nem voltunk láthatatlanok.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem: „Nem akarunk bajba keveredni miattad.” De akadtak olyanok is, akik mellém álltak.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon megérte-e? Vajon változik-e valami attól, hogy kiálltam magamért és másokért?

De amikor Katára nézek, aki újra mosolyogni tud, tudom: legalább megpróbáltam.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben maradni?”