Otthonom árnyékában: Egy menekülés története

– Anya, miért sietünk ennyire? – kérdezte Zsófi, miközben a kabátját próbáltam ráadni remegő kézzel. Az ablakon túl a februári szél vadul csapkodta a redőnyt, mintha csak figyelmeztetni akarna: nincs visszaút.

– Csak gyorsan, kicsim, most nem érünk rá – suttogtam, miközben Bencét is magamhoz szorítottam. A telefonomat már rég elnémítottam, de a fejemben még mindig ott visszhangzottak Attila utolsó szavai: „Ha most elmész, soha többé nem láthatod őket!”

Nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg eljön ez a pillanat. Hogy egy éjszaka alatt minden megváltozik. Hogy a félelem, amit hónapok óta próbáltam elhessegetni magamtól, egyszer csak valósággá válik. De amikor Attila keze újra felemelkedett, és Zsófi sikoltott, már nem volt kérdés: menekülnünk kell.

A buszmegállóig futottunk. Bence sírt, Zsófi némán kapaszkodott belém. A hideg levegő arcul csapott, de legalább éreztem: élek. A telefonomon csak egy név villogott újra meg újra: Eszter. Ő volt az egyetlen, akiben még bízhattam.

– Eszter, kérlek… – zokogtam bele a telefonba, miközben a busz ablakán át néztem a sötét utcákat. – Nem tudok hova menni. Segítened kell!

Eszter hangja remegett: – Gyere hozzánk! Gábor… majd megoldjuk. Csak gyere!

A lakótelepi ház előtt várt ránk. Átölelt, én pedig úgy sírtam, mint egy gyerek. De amikor felmentünk a lakásba, Gábor már az ajtóban állt.

– Mi ez az egész? – kérdezte ridegen. – Nem lehet csak úgy idejönni az éjszaka közepén két gyerekkel!

Eszter próbált közénk állni: – Gábor, Lilla bajban van! Nem hagyhatjuk az utcán!

Gábor azonban csak megrázta a fejét: – És ha Attila idejön? Nem akarok balhét a házban! Gondolj a lányunkra is!

Ott álltam két síró gyerekkel, Eszter mögöttem, Gábor előttem. A szívem majd’ megszakadt. Eszter rám nézett könnyes szemmel:

– Lilla… én…

– Menjünk – mondtam halkan. – Nem akarok bajt.

Az utcán újra rám tört a kétségbeesés. Hová mehetnék? Egy anyaotthonba? Egy ismeretlen helyre? Vagy vissza Attilához? Zsófi keze reszketett az enyémben.

A következő órák ködösek voltak. Egy padon ülve ringattam Bencét, miközben Zsófi feje az ölemben pihent. Próbáltam erős lenni, de belül összetörtem.

Reggel Eszter hívott újra.

– Lilla, beszéltem Gáborral. Maradhattok pár napot. De csak addig, amíg találsz valami megoldást.

Visszamentünk hozzájuk. Gábor kerülte a tekintetem, Eszter próbált mindent elintézni: ruhát adott a gyerekeknek, teát főzött nekem. De minden mozdulatában ott volt a feszültség.

Az első este csendben telt. A gyerekek Eszter kislányával játszottak, én pedig próbáltam nem sírni a fürdőszobában. Hallottam, ahogy Gábor és Eszter halkan vitatkoznak:

– Nem tarthatjuk itt őket örökké! – mondta Gábor.

– Lilla a barátnőm! Most van rá szüksége!

– És mi lesz velünk? Mi lesz a lányunkkal? Ha Attila tényleg idejön?

Másnap reggel Eszter leült mellém.

– Lilla… beszéltem egy jogásszal. Segíthetnek neked anyaotthonban helyet találni. És… talán rendőrségi feljelentést is tehetnél.

Ránéztem Zsófira és Bencére. Vajon tényleg ez lenne a helyes út? Feljelenteni azt az embert, akit valaha szerettem? Elmenni egy idegen helyre?

De amikor este Gábor hazaért és szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót, rájöttem: nem maradhatunk itt örökké.

Aznap éjjel alig aludtam. Eszter mellém ült a konyhában.

– Sajnálom, hogy Gábor ilyen… De tudod, hogy mindig melletted állok.

– Tudom – suttogtam –, de nem akarok terhet jelenteni nektek.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát egy sporttáskába. Eszter elvitt minket az anyaotthonba. A gyerekek némán ültek mellettem az autóban.

Az otthonban meleg teát kaptunk és egy kis szobát. Az első éjszakán Zsófi odabújt hozzám:

– Anya… ugye most már minden rendben lesz?

Nem tudtam válaszolni neki. Csak öleltem őket és csendben sírtam.

Hetek teltek el. Attila többször hívott, fenyegetett is. De végül sikerült elindítani a válást és távoltartást kérni ellene. Eszter néha meglátogatott minket az otthonban; Gábor sosem jött vele.

A gyerekek lassan kezdtek újra mosolyogni. Én pedig megtanultam: néha el kell engedni mindent ahhoz, hogy újra felépíthessük magunkat.

De ma is gyakran felteszem magamnak a kérdést: Vajon hibáztam-e, amikor segítséget kértem? És vajon hányan vannak még Magyarországon olyan anyák, akiknek nincs hová menekülniük?