Amikor az anyósom lett a szövetségesem – Egy magyar család története

– Már megint odaégetted a levest, Zsófi? – Ilona hangja élesen hasított végig a konyhán, miközben én a könnyeimet nyeltem, és próbáltam nem összeroppanni a feszültségtől. A gyerekek, Dorka és Marci, csendben ültek az asztalnál, mintha ők is érezték volna, hogy most jobb nem megszólalni. Gábor még nem ért haza a munkából, így egyedül kellett szembenéznem Ilona kritikáival.

Mindig is tudtam, hogy Ilona erős asszony. Egyedül nevelte fel Gábort, miután az apja elhagyta őket. Mindenért keményen megdolgozott, és ezt várta el mindenkitől maga körül. Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, majd idővel elfogad, de minden nap újabb próbát jelentett. „A mi családunkban nem így szokás!”, „Az én fiam nem szereti ezt az ételt!”, „Régen bezzeg más volt a rend!” – ezek voltak a mindennapjaim.

Egyik este, amikor Gábor végre hazaért, fáradtan rogyott le mellém a kanapéra. – Anyu megint kioktatott? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. – Tudod, hogy ő ilyen. Próbálj ne foglalkozni vele – mondta, de a hangjában ott volt a bizonytalanság. Vajon tényleg csak ilyen Ilona? Vagy bennem van a hiba?

Aztán egy nap minden megváltozott. Március volt, még hideg szél fújt odakint. Ilona a piacról jött haza, amikor összeesett a lépcsőházban. A szomszéd szólt nekünk: – Zsófi, gyorsan gyere! Ilona néni rosszul van! – Rohantam le, és ott találtam őt a hideg kövön fekve, arca sápadt volt, keze remegett.

A kórházban derült ki: sztrókot kapott. Az orvos azt mondta, szerencsénk volt, hogy időben érkeztünk. De Ilona jobb oldala lebénult, beszéde akadozott. Ott ültem az ágya mellett, és először éreztem azt, hogy mennyire törékeny is valójában ez az asszony.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Gábor dolgozott, én pedig vittem-hoztam Ilonát a rehabilitációra, főztem neki külön ételt, segítettem fürdeni. Eleinte csak nézett rám azokkal a szigorú szemeivel, de már nem volt ereje kritizálni. Egy este, amikor épp teát vittem neki, halkan megszólalt:

– Zsófi… köszönöm.

Megálltam az ajtóban. Nem tudtam mit mondani. Soha nem hallottam még tőle ezt a szót.

– Tudom… – folytatta nehezen – …hogy nem voltam könnyű eset. De… félek. Félek attól, hogy elveszítem mindazt, amit felépítettem.

Leültem mellé az ágyra. – Én is félek néha – mondtam halkan. – Attól félek, hogy sosem leszek elég jó neked… vagy Gábornak.

Ilona szemében könnyek csillantak meg. – Te vagy az egyetlen, aki most segíteni tud nekem. És én ezt sosem mondtam ki… de hálás vagyok érte.

Ettől a naptól kezdve valami megváltozott köztünk. Már nem csak kötelességből segítettem neki; elkezdtem látni benne az embert, aki egész életében küzdött. Ő pedig elkezdte értékelni az igyekezetemet.

A gyerekek is észrevették a változást. Dorka egyszer odasúgta nekem: – Anya, Ilona mama mostanában sokkal kedvesebb veled.

Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még viták: egyszer például Ilona ragaszkodott hozzá, hogy ő főzi meg a vasárnapi húslevest – fél kézzel! –, én pedig aggódtam érte.

– Ne aggódj már annyit! – mordult rám.
– De hát eleshetsz! – válaszoltam ingerülten.
– Akkor majd együtt főzünk! – mondta végül mosolyogva.

Így lett a vasárnap délelőtt közös programunk: ő diktálta a receptet, én kevergettem a levest. Közben mesélt a fiatalkoráról: hogyan állt sorba órákig húsért a hetvenes években; hogyan tanulta meg egyedül nevelni Gábort; hogyan félt attól, hogy sosem lesz igazi családja.

Egyik nap Gábor is beállt mellénk a konyhába. Nézte ahogy dolgozunk, és csak annyit mondott: – Sosem gondoltam volna, hogy ti ketten egyszer így együtt tudtok majd nevetni.

Ilona rám nézett: – Az élet néha furcsa dolgokat hoz ki belőlünk.

Most már tudom: nem mindig az ellenségünk az anyósunk. Néha csak két sérült lélek találkozik egy családban, akiknek idő kell ahhoz, hogy egymásra találjanak.

Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy azt hiszik: örökre ellenségek maradnak? És vajon hányan mernek lépni egyet előre… hogy végül szövetségesek legyenek?