„Anyának hívhatom a nagymamát?” – Egy anya küzdelme a családi szerepekért
– Anya, anyának hívhatom a nagymamát? – kérdezte Bence, miközben az asztalnál ültünk, és a vacsora kihűlt előttünk. A kanál megállt a kezemben, mintha hirtelen ólomból lett volna. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.
– Miért kérdezed ezt? – préseltem ki magamból végül, de a hangom élesebb volt, mint szerettem volna.
Bence lesütötte a szemét. – Mert ő mindig velem van, amikor te dolgozol. Ő főz nekem, ő visz oviba…
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek egy novemberi reggelen. Az egész napom arról szólt, hogy túlórázzak az irodában, hogy megmutassam: képes vagyok egyszerre karriert építeni és jó anya lenni. De most úgy éreztem, minden erőfeszítésem semmivé foszlott.
Aznap este nem tudtam aludni. A férjem, Gábor próbált vigasztalni.
– Ne vedd magadra, Zsuzsi – mondta halkan. – Anyám tényleg sokat segít. De Bence tudja, hogy te vagy az anyja.
– Tényleg tudja? – kérdeztem vissza keserűen. – Vagy csak azt látja, hogy mindig más vigyáz rá?
Gábor elhallgatott. Tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget köztem és az anyja között. Mióta Bence megszületett, Éva néni – az anyósom – egyre inkább átvette az irányítást. Először hálás voltam neki: főzött, mosott, játszott Bencével. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha kiszorítana a saját családomból.
Másnap reggel Éva néni már ott volt nálunk, mire felébredtem. Bence boldogan szaladt hozzá.
– Jó reggelt, mama! – kiáltotta.
Éva néni rám mosolygott, de a tekintetében valami furcsa csillogás volt.
– Elkészítettem Bencének a kakaót – mondta. – Te is kérsz?
– Köszönöm, nem kérek – válaszoltam hűvösen.
Aztán Bence odasúgta neki: – Mama, ma is te viszel oviba?
Éreztem, hogy elönt a düh és a tehetetlenség. Miért nem én vagyok az elsődleges az életemben? Miért érzem magam idegennek a saját otthonomban?
Aznap este leültem beszélgetni Éva nénivel.
– Éva néni, szeretnék valamit megbeszélni – kezdtem remegő hangon.
Ő leült velem szemben az asztalhoz.
– Tudom, hogy sokat segít nekünk, és hálás vagyok érte. De úgy érzem, Bence már nem engem tekint az anyjának…
Éva néni sóhajtott.
– Zsuzsi, én csak segíteni akarok. Látom, mennyit dolgozol. Nem akarom átvenni a helyedet.
– De mégis… amikor Bence azt kérdezi tőlem, hogy anyának hívhat-e… – elcsuklott a hangom.
Éva néni szeme megtelt könnyel.
– Sajnálom… Nem akartam ezt. Csak annyira szeretem őt… És téged is. De ha azt akarod, visszavonulok.
A szívem összeszorult. Nem akartam megbántani őt sem. Tudtam, hogy nélküle nem bírnám ezt az egészet. De azt is tudtam: változtatnom kell.
Aznap este Bencével is beszélgettem.
– Bence, tudod, hogy én vagyok az anyukád? – kérdeztem tőle óvatosan.
Ő bólintott.
– De mama mindig itt van…
– Tudom. És ez jó dolog. De én is szeretnék többet veled lenni. Mit szólnál hozzá, ha holnap én vinnélek oviba?
Bence arca felragyogott.
– Tényleg? Akkor te is maradsz velem délután?
A könnyek végigfolytak az arcomon. Megígértem neki: holnap szabadságot veszek ki.
Másnap reggel együtt mentünk az oviba. Útközben Bence mesélt nekem mindenről: a kedvenc játékáról, az óvónéniről, arról, hogy mennyire szereti a palacsintát. Úgy éreztem magam, mint egy igazi anya – végre.
De tudtam: ez csak egy nap volt a sok közül. A munkahelyem nem fog örökké elnéző lenni. És Éva néni nélkül nem tudnék mindent megoldani.
Este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Gábor, változtatnom kell valamin – mondtam neki. – Nem akarom elveszíteni Bencét… vagy magamat ebben az egészben.
Ő megfogta a kezem.
– Megoldjuk együtt. Talán kevesebb túlóra… vagy több közös program hármasban?
Bólintottam. Tudtam: nem lesz könnyű. De most először éreztem úgy, hogy van remény.
Azóta próbálok egyensúlyt találni munka és család között. Néha sikerül, néha nem. De már nem félek kimondani: szükségem van segítségre – de szükségem van arra is, hogy anya lehessek a saját fiam számára.
Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan küzdenek csendben ugyanilyen érzésekkel? Ti mit tennétek a helyemben?