„Ez nem az ő gyereke!” – kiabálta az anyósom. Aztán visszajött a gyűrűvel… De már késő volt

– Ez nem az ő gyereke! – harsogta az anyósom, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha minden szomszédnak tudnia kellene, hogy én, Farkas Réka, huszonegy évesen szégyent hoztam a családjukra.

Ott álltam a konyha közepén, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Mögöttem az ablakon túl szürke novemberi eső verte az ablakpárkányt, bent pedig csak a feszültség volt sűrűbb a levegőnél.

– Erika néni, kérem… – próbáltam megszólalni, de ő csak legyintett.

– Ne is próbálkozz! A fiam nem ilyen! Te csak kihasználtad őt! – A szeme villámokat szórt. – Menj innen, mielőtt még nagyobb bajt csinálsz!

Azt hittem, hogy Gábor majd mellém áll. De ő csak némán ült az asztalnál, lesütött szemmel. Egyetlen szó sem hagyta el a száját. A fiú, akivel együtt álmodoztunk balatoni nyaralásokról, közös jövőről, most úgy ült ott, mintha idegen lennék számára.

– Gábor… – suttogtam kétségbeesetten.

– Nem tudom… Réka… – motyogta. – Ez most sok…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felkaptam a kabátomat és kiszaladtam a lépcsőházba. A hideg levegő arcul csapott, de legalább elnyomta azt a fullasztó szégyent és fájdalmat, amit bent éreztem.

Aznap este egyedül maradtam az albérletemben Zuglóban. A telefonom némán hevert az asztalon. Nem hívott senki. Az anyám vidéken élt, apámról évek óta semmit sem tudtam. Egyedül voltam – és mégsem voltam egyedül: bennem már ott dobogott egy új élet.

A következő hetekben Gábor eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzeneteimre. Erika néni minden közös ismerősünkkel elhitette, hogy én csak csapdába akartam ejteni a fiát. A munkahelyemen is furcsán néztek rám: „Na, megint egyedülálló anya lesz…” – hallottam a suttogást a folyosón.

A terhességem alatt minden nap harc volt. Harc a pénzzel – hiszen a fizetésem alig volt elég albérletre és ételre –, harc az előítéletekkel, harc önmagammal. Volt olyan este, amikor csak ültem a fürdőkádban és azt kérdeztem magamtól: „Miért pont velem történik ez?”

De amikor először meghallottam a kisfiam szívverését az ultrahangon, minden megváltozott. Akkor döntöttem el: bármi történjen is, én szeretni fogom ezt a gyereket. Még ha senki más nem is fogja.

Amikor megszületett Bence, egyedül voltam a kórházban. Anyám csak két napra tudott feljönni vidékről. Gábor sehol. Erika néni? Még csak egy sms-t sem küldött.

Az első hónapok pokoli nehezek voltak. Bence sokat sírt, én pedig alig aludtam. A pénzünk mindig elfogyott hó közepére. Volt olyan nap, amikor csak tésztát főztem magunknak sóval és egy kis olajjal. De amikor Bence rám mosolygott először… akkor úgy éreztem, minden szenvedés megérte.

A játszótéren gyakran néztek rám furcsán az anyukák:

– És az apuka? – kérdezte egyszer egy idősebb nő.

– Nincs velünk – feleltem halkan.

– Hát… nehéz lehet – mondta együttérzően, de láttam rajta: inkább sajnál, mint megért.

Az évek teltek. Bence már óvodás lett, én pedig két munkahelyen dolgoztam: délelőtt egy irodában adminisztráltam, este pedig takarítottam egy közeli rendelőben. Fáradt voltam, de boldog is: Bence okos volt és vidám, sosem panaszkodott.

Egyik este azonban minden megváltozott. Már sötétedett, amikor valaki csengetett. Kinyitottam az ajtót – és ott állt Gábor.

Megöregedett. Az arca beesett volt, a haja megkopott. A kezében egy kis dobozt szorongatott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Mit akarsz? – kérdeztem keményen.

– Réka… én… hibáztam. Mindent elrontottam. Tudom, hogy nem lehet visszacsinálni… De szeretném jóvátenni. Szeretném látni Bencét… És…

Kinyitotta a dobozt: benne egy aranygyűrű csillogott.

– Réka… hozzám jönnél? Kezdjük újra…

Némán néztem rá. Láttam magam előtt azt a napot, amikor mindketten elfordultak tőlem. Láttam magam előtt minden éjszakát, amikor Bence lázasan feküdt mellettem és én egyedül virrasztottam mellette. Láttam azt is, ahogy Erika néni becsapja előttem az ajtót.

– Most jössz vissza? Amikor már nincs másod? Amikor már nincs kihez menned? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom… késő… De szeretném legalább látni őt…

Bence ekkor jelent meg mögöttem pizsamában.

– Anya, ki ez a bácsi?

– Egy régi ismerős – feleltem halkan.

Gábor szeme megtelt könnyel.

– Bence… én…

De Bence csak rám nézett és hozzám bújt.

– Anya, fázom…

Becsuktam az ajtót Gábor előtt. Hallottam odakintről halk zokogását, de nem nyitottam ki újra.

Aznap este sokáig ültem Bence ágya mellett és simogattam a haját. Arra gondoltam: vajon jól döntöttem? Vajon van-e jogom elvenni tőle az apját? Vagy épp ellenkezőleg: meg kell védenem attól az embertől, aki egyszer már eldobta őt?

Másnap reggel Bence mosolyogva ébredt.

– Anya, ma is együtt leszünk?

– Igen, kicsim – feleltem könnyes szemmel.

Talán sosem fogom megtudni, mi lett volna ha… De azt tudom: erős lettem attól, amin keresztülmentem. És Bence is erős lesz mellettem.

Mit gondoltok? Megérdemelte volna Gábor még egy esélyt? Vagy helyesen döntöttem, amikor lezártam végleg a múltat?