Fekete csík – Egy magyar nő harca a családért és önmagáért

– Anya, miért nem mondtad el soha az igazat apáról? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl a szürke, esős májusi délután szinte ránehezedett a házra. Anyám, Ilona, csak hallgatott, a tekintete valahol a múltban járt.

– Mert azt hittem, így könnyebb lesz neked – suttogta végül. – De lehet, hogy csak magamnak akartam könnyebbé tenni.

A nevem Katalin. Egy kisvárosban nőttem fel a Duna mellett, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol a titkoknak is lába van. Apámról mindig azt mondta anyám, hogy külföldön dolgozik. Csak később tudtam meg, hogy valójában sosem akart családot, csak adósságot és fájdalmat hagyott maga után. Anyám egyedül nevelt fel, kétkezi munkából éltünk. Gyerekként nem értettem, miért néznek ránk furcsán a szomszédok, miért suttognak utánunk a boltban.

A középiskolában kezdődött igazán a fekete csík az életemben. A legjobb barátnőm, Zsuzsa egyszer azt mondta: – Te mindig olyan erős vagy, Kati! Bárcsak én is ilyen lennék! – De én csak mosolyogtam. Nem tudta, hogy minden reggel úgy keltem fel, mintha egy újabb csatát kéne megvívnom.

Anyám mindent megtett értem. Néha túl sokat is. Szigorú volt, nem engedett bulizni, fiúzni. – Nehogy úgy járj, mint én! – mondogatta. – Egy pillanat alatt tönkretehetik az életedet.

Egy nap azonban minden megváltozott. Tizenhét éves voltam, amikor megismertem Gábort. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Magas volt, barna szemű és mindig viccelődött. Anyám persze azonnal ellenezte.

– Nem akarom, hogy elrontsd az életed! – kiabálta egy este, amikor Gáborral sétálni indultam volna. – Nem fogod itt hagyni az iskolát egy fiú miatt!

– Anya! Nem vagyok te! Nekem más lesz! – ordítottam vissza sírva.

Aznap este Gáborral a Duna-parton ülve arról álmodoztunk, hogy egyszer elköltözünk Budapestre, egyetemre járunk majd. Azt hittem, vele minden lehetséges.

De a sors másképp akarta. Egy évvel később anyám megbetegedett. Rákot diagnosztizáltak nála. Hirtelen minden álom szertefoszlott. Gábor próbált mellettem maradni, de egy idő után elfáradt. Egyik nap csak annyit mondott:

– Sajnálom, Kati… Nem bírom ezt tovább.

Elment. Egyedül maradtam anyámmal és a félelemmel.

A kórházban töltött hónapok alatt megtanultam főzni, mosni, dolgozni az iskola mellett. A tanáraim sajnáltak, de senki sem segített igazán. A családunk széthullott: nagybátyámék sosem szerették anyámat, azt mondták, magának kereste a bajt.

Egyik este anyám sírva fakadt:

– Kati… ha velem valami történik… ne hagyd magad! Ne engedd senkinek, hogy kihasználjon!

– Ne beszélj így! – kiabáltam rá kétségbeesetten. – Meg fogsz gyógyulni!

De nem gyógyult meg. Tizennyolc évesen temettem el az egyetlen embert, aki igazán szeretett.

A temetés után nagybátyám, Lajos bácsi jelent meg nálam.

– Most már te is felnőtt vagy – mondta hidegen. – A ház anyád nevén volt, de tartozás maradt utána. El kell adni mindent.

– De hát… hova megyek? – kérdeztem kétségbeesve.

– Ez már nem az én dolgom – vont vállat.

Ott álltam egy bőrönddel az utcán. Zsuzsa szülei befogadtak egy időre, de éreztem: csak teher vagyok.

Munka után néztem: először egy pékségben dolgoztam hajnalonként, aztán egy kisboltban pénztárosként. Az érettségit letettem, de az egyetem már elérhetetlen álomnak tűnt.

Egy nap azonban váratlanul felbukkant apám. Harminc év után először keresett meg.

– Katalin… tudom, hogy nem voltam jó apa… De most szeretném jóvátenni.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá: idegen volt számomra.

– Miért most? Hol voltál eddig? Amikor anyának szüksége lett volna rád? Amikor nekem?

– Hibáztam… de most már más vagyok…

Nem hittem neki. Mégis elfogadtam tőle egy kis segítséget: egy albérletet fizetett nekem három hónapig Budapesten.

A fővárosban minden más volt: zajosabb, idegenebb és mégis felszabadítóbb. Egy gyorsétteremben kezdtem dolgozni, esténként pedig tanfolyamokra jártam. Megismerkedtem Annával és Tamással: ők lettek az új barátaim.

Egy este Anna sírva hívott fel:

– Kati… Tamás megcsalt… Nem bírom tovább!

Átmentem hozzá és egész éjjel beszélgettünk arról, mennyire nehéz nőnek lenni ebben az országban: mindig alkalmazkodni kell valakihez; ha erős vagy, ridegnek tartanak; ha gyenge vagy, kihasználnak.

Az albérletben gyakran hallottam veszekedéseket a szomszédból: egy fiatal anya ordított a férjével pénz miatt. Másnap reggel a lépcsőházban találkoztam vele.

– Bocsánat… tegnap kicsit hangosak voltunk…

– Semmi baj – mosolyogtam rá fáradtan.

– Tudod… néha úgy érzem, hogy megfulladok ebben az életben – sóhajtott.

Megértettem őt. Mindannyian cipelünk valamit magunkkal: csalódást, veszteséget vagy csak azt a félelmet, hogy sosem leszünk elég jók.

Az egyik legnehezebb napomon Anna ezt mondta nekem:

– Kati… te túl sokat akarsz magadra venni! Engedd meg magadnak néha a gyengeséget is!

De hogyan engedhettem volna? Ha én is összetörök, ki tartja össze az életem?

Közben apám újra jelentkezett: meghívott magához vidékre egy hétvégére. Elmentem hozzá félelemmel vegyes kíváncsisággal.

A háza nagy volt és üres. Új felesége hideg asszonyként méregetett.

– Te vagy Katalin? Hát… apád sokat beszélt rólad…

Az asztalhoz ültünk vacsorázni; kínos csend ült közöttünk.

– Miért jöttél vissza az életembe? – kérdeztem apámtól halkan.

– Mert öregszem… és rájöttem, mennyi mindent elrontottam…

Nem tudtam neki megbocsátani. De azt sem akartam többé gyűlölni őt: túl sok energiát vett el tőlem eddig is.

Aznap este hosszan néztem magam a tükörben: vajon tényleg olyan erős vagyok? Vagy csak játszom az erőset?

A következő hónapokban lassan elkezdtem újra hinni magamban. Felvettek egy esti tagozatos főiskolára szociális munkás szakra; segíteni akartam azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.

Egyik nap egy idős asszony jött be a boltba:

– Drágám… nincs pénzem kenyérre…

Adtam neki egy veknit ingyen; tudtam milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni.

Az évek során megtanultam: nem attól lesz valaki erős, hogy sosem sír vagy sosem hibázik. Hanem attól, hogy minden reggel újra feláll.

Most harmincéves vagyok; van egy kis lakásom Újpesten és két macskám. Néha még mindig félek: mi lesz holnap? De már nem futok el a múlt elől.

Anyám emlékét őrzöm magamban; apámmal néha beszélünk telefonon. Megbocsátani még nem tudtam teljesen – de már nem akarom tovább cipelni a haragot sem.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő él ma Magyarországon úgy mint én? Hányan hallgatnak el titkokat szégyenből vagy félelemből? Hányan érzik magukat egyedül akkor is, ha emberek veszik körül őket?

Talán nem vagyok különleges; talán csak egy vagyok a sok közül. De ha valaki elolvassa ezt a történetet és úgy érzi: „Nem vagyok egyedül” – akkor már megérte leírnom mindezt.

Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán újrakezdeni mindent? Vagy örökre magunkkal cipeljük a múlt árnyait?