„Kérlek, add vissza a fiamat!” – Egy anya harca a családjáért
– Kérlek, add vissza a fiamat! Mindent megadok, amit csak akarsz! – suttogtam rekedten, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A bírósági folyosó rideg neonfénye alatt álltam, szemben azzal a férfival, akit valaha szerettem, és most úgy nézett rám, mintha idegen lennék. Gábor szeme meg sem rebbent. Csak egy pillanatra fordult el, majd halkan, szinte gúnyosan válaszolt:
– Már eldőlt. A bírónő kimondta. Marci velem marad.
A világom egyetlen mondattal omlott össze. A testem remegett, a kezem ökölbe szorult. Nem értettem, hogyan juthattunk idáig. Hogyan történhetett meg, hogy egykor boldog családunk most két ellenséges táborra szakadt?
Pedig minden olyan egyszerűnek tűnt. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit. Gáborral a gimnáziumban szerettünk egymásba. Ő volt az osztály legviccesebb fiúja, én pedig az örökösen aggódó, jó tanuló lány. Az első csókunkat a Tisza-parton adtuk egymásnak, és akkor azt hittem, örökké tart majd.
Aztán jött az egyetem Szegeden, a közös albérlet, az első közös karácsony, amikor még csak ketten voltunk. Aztán megszületett Marci. Az életem értelme. Minden napot boldogan kezdtem, még akkor is, ha hajnalban keltem hozzá. Gábor dolgozott, én otthon voltam a kisfiunkkal. Néha fáradt voltam, néha magányos, de mindig azt mondogattam magamnak: „Ez most ilyen időszak. Majd jobb lesz.”
De nem lett jobb. Gábor egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Egyre később járt haza, és amikor otthon volt, csak a telefonját nyomkodta vagy a tévét bámulta. Próbáltam beszélni vele.
– Gábor, mi van veled? Már alig beszélgetünk…
– Fáradt vagyok, Zsuzsa! Egész nap hajtok értetek! Nem lehetne legalább este békén hagyni?
A szavak élesebbek voltak, mint bármilyen pofon. Egyre többször veszekedtünk. Marci ilyenkor mindig a szobájába menekült.
Aztán egy este Gábor bejelentette:
– Elköltözöm. Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget.
– És Marci? – kérdeztem kétségbeesve.
– Majd megbeszéljük…
De nem beszéltük meg. Egy hét múlva már új nővel látták a városban – Andreával, aki a munkahelyén dolgozott vele. A pletykák gyorsan terjedtek. Anyám sírva hívott fel:
– Kislányom, mit csináltál? Hogy történhetett ez?
– Nem tudom, anya… – suttogtam.
A válás gyorsan ment – túl gyorsan ahhoz képest, mennyi mindent elveszítettem közben. A legrosszabb azonban csak ezután jött: Gábor ügyvédet fogadott és kérte Marci elhelyezését magánál.
– Miért akarod elvenni tőlem a fiamat? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Mert nálad csak sírni látom! Nem akarom, hogy Marciból is ilyen szorongó ember legyen! Andreával rendes családot tudok neki adni.
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hónapokig tartott a harc: szakértők vizsgáltak minket, pszichológushoz kellett járni Marcival. A bíróság előtt mindenki ítélkezett felettem: „Miért nem dolgozik? Miért ilyen ideges?”
A tárgyalás napján anyám mellettem ült és szorította a kezem.
– Ne hagyd magad! Harcolj érte!
De amikor kimondták az ítéletet – Marci apjánál marad –, minden erőm elhagyott.
Az első hétvégén, amikor Marci nálam lehetett volna, nem akart jönni.
– Anya… nem akarok most menni… Andrea vett nekem új biciklit…
A szívem összetört. Próbáltam erős lenni:
– Rendben van, kicsim… majd legközelebb.
De legközelebb sem jött el. Egyre ritkábban hívott fel. Gábor nem segített:
– Ne erőltesd! Majd ha akarja, keresni fog.
A barátaim lassan elmaradtak mellőlem. Mindenki csak azt mondta:
– Túl kell lépned rajta! Foglalkozz magaddal!
De hogyan léphet túl egy anya azon, hogy elveszíti a gyermekét?
Egyik este anyám átjött hozzám vacsorára.
– Zsuzsa, nem hagyhatod annyiban! Menj el hozzájuk! Beszélj Andreával is!
– Mit mondjak neki? Hogy adja vissza a fiamat? Hogy én vagyok az anyja?
Anyám csak sírt.
Végül egy vasárnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és elmentem Gáborék házához. Andrea nyitott ajtót.
– Szia Zsuzsa… mit keresel itt?
– Beszélni szeretnék Marcival…
Andrea habozott egy pillanatig:
– Most nincs itthon… elmentek focizni Gáborral.
Nem bírtam tovább – kitört belőlem minden fájdalom:
– Kérlek… kérlek Andrea… add vissza nekem a fiamat! Mindent megadok… csak hadd legyek vele!
Andrea arca elsápadt.
– Zsuzsa… én nem akarom elvenni tőled Marcit… de ő itt boldog…
– Boldog? Nélkülem?
Andrea lehajtotta a fejét.
– Nem tudom… talán idővel minden rendeződik…
Hazamentem és órákig zokogtam. Aznap este Marci felhívott:
– Anya… haragszol rám?
– Soha nem haragudnék rád! Csak hiányzol nagyon!
Csend volt a vonalban.
– Szeretlek – suttogta végül.
Azóta eltelt két év. Marci már kamaszodik. Néha találkozunk – néha nem. Próbálok új életet kezdeni: dolgozom egy könyvtárban, esténként futok a Tisza-parton. De minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon valaha visszakapom még igazán a fiamat? Lehet-e újraépíteni azt, amit egyszer darabokra tört az élet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőlem mindazt, ami számított?