Utolsó esély – Egy magyar család története a féltékenység, bizalmatlanság és megbocsátás útján
– Elég volt! – ordítottam, miközben ököllel vertem a bejárati ajtót. A szomszédok már rég összegyűltek az udvaron, néhányan próbáltak visszatartani, de én csak Jutkát akartam látni. – Engedj be! Tudom, hogy nem vagy egyedül! – ziháltam, miközben a hangom rekedtté vált a dühtől és a pálinkától.
– Laci, hagyd abba! – szólt át a kerítésen keresztül Marika néni, aki mindig is úgy tekintett rám, mintha a fia lennék. – A gyerekek is bent vannak! Mit művelsz magaddal? Mit művelsz velük?
De én csak dühösen legyintettem. – Hagyjanak! Ez az én családom! Az én feleségem! – kiabáltam, miközben a szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból.
Aztán hirtelen csend lett. Az ajtó mögül Jutka hangja szűrődött ki: – Menj el, Laci! Nem akarom, hogy így lássanak a gyerekek!
A kezem remegett. A szomszédok lassan szétszéledtek, csak Marika néni maradt ott mellettem. – Gyere, ülj le ide a padra. – mondta halkan. – Nem ez vagy te, Laci. Mi történt?
Leültem. A fejemet a kezembe temettem. – Nem bírom tovább… Félek, hogy elveszítem őket… Félek, hogy Jutka már nem szeret…
Marika néni megsimogatta a vállam. – Butaságokat beszélsz. Jutka mindig melletted állt. De ha így folytatod, tényleg elveszítheted.
Tizenöt évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban költöztünk be ebbe a kis alföldi faluba. Friss házasok voltunk Jutkával, két tenyeres-talpas vidéki gyerek, akik azt hitték, hogy a szerelem mindent legyőz.
Az első évben minden este együtt vacsoráztunk a verandán. Jutka nevetése betöltötte az udvart, és én úgy éreztem, semmi rossz nem történhet velünk. Aztán megszületett Gergő, majd két év múlva Anna is. A házunkat saját kezűleg építettem fel apám segítségével. Minden deszkában ott volt a verejtékem.
Aztán jött az első repedés: elvesztettem a munkámat a helyi téesznél. Hónapokig kerestem állást, de sehol sem kellettem. Jutka visszament dolgozni az óvodába, én meg egyre többször ültem le este egy üveg pálinkával.
Egy nap aztán megjelent a faluban egy régi ismerős: Szabó Zoli. Zoli régen is nagy nőcsábász hírében állt. Most Budapestről költözött vissza, és mindenki arról suttogott, hogy mennyire megváltozott – elegáns ruhákban járt, nagy autóval parkolt le a bolt előtt.
Egyik este Jutka később ért haza. – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem tőle gyanakodva.
– Túlóra volt az oviban, aztán Marikával beszélgettem még kicsit – felelte fáradtan.
De én már akkor sem hittem neki teljesen. Egyre többször vettem észre, hogy Zoli is ott van az óvoda környékén. Egyik délután megláttam őket együtt nevetni a játszótér mellett.
Aznap este nem szóltam semmit. Csak ültem a konyhában és bámultam magam elé.
– Mi bajod van? – kérdezte Jutka.
– Semmi… – morogtam.
De belül forrt bennem a düh és a félelem.
Ettől kezdve minden apróság gyanús lett: ha Jutka később jött haza, ha elfelejtett valamit mondani, ha túl sokat nevetett telefonálás közben. Egyre többször kiabáltam vele ok nélkül.
– Miért nem bízol bennem? – kérdezte egyszer sírva.
– Mert nem adsz rá okot! – vágtam vissza kegyetlenül.
A gyerekek félve húzódtak össze az ágyukban esténként. Anna egyszer azt mondta: – Apa, ne kiabálj anyával!
Aznap éjjel először szégyelltem magam igazán.
A következő hónapokban minden csak rosszabb lett. Egyre többet ittam, egyre kevesebbet dolgoztam otthon is. Jutka próbált beszélni velem:
– Laci, segíts nekem! Nem bírom egyedül!
– Neked úgyis jobb lenne nélkülem! – vágtam oda keserűen.
Egyik este aztán Jutka összepakolta a gyerekeket és elment Marika nénihez aludni. Egyedül maradtam a sötét házban.
Másnap reggel Marika néni átjött hozzám.
– Laci fiam, ezt nem folytathatod így. Ha szereted őket, változnod kell!
Akkor először gondolkodtam el azon komolyan: tényleg mindent elveszíthetek.
A következő hetekben próbáltam kevesebbet inni. Elmentem dolgozni egy építkezésre Kecskemétre, minden reggel hajnalban indultam biciklivel az állomásra. Fáradt voltam, de legalább hasznosnak éreztem magam.
Jutka lassan visszaköltözött a gyerekekkel. De már nem volt olyan köztünk semmi, mint régen: mintha egy láthatatlan fal választott volna el minket egymástól.
Egyik este leült mellém.
– Laci… Szeretlek még mindig. De nem tudok így élni tovább. Vagy segítséget kérsz… vagy vége lesz mindennek.
Sokáig ültem némán mellette. Aztán másnap elmentem a helyi orvoshoz és bejelentkeztem az alkoholbetegek csoportjába.
Az első alkalommal alig mertem megszólalni:
– A nevem Varga László… és tönkretettem majdnem mindent az életemben.
A többiek bólintottak. Volt ott egy férfi, Béla bácsi, aki odajött hozzám szünetben:
– Fiam… én is elvesztettem mindent egyszer. De ha időben észbe kapsz, még visszaszerezheted őket.
Ez volt az első reménysugár hosszú idő után.
Hónapok teltek el így: munka, csoportterápia, otthon próbáltam segíteni Jutkának mindenben. A gyerekek lassan újra közeledtek hozzám. Egyik este Anna odabújt hozzám mesét hallgatni – akkor sírtam először örömömben felnőttként.
De Jutka még mindig távolságtartó volt. Egyik este megkérdeztem:
– Szeretsz még?
Sokáig hallgatott.
– Szeretnélek… De félek újra bízni benned.
Akkor értettem meg igazán: nem elég abbahagyni az ivást vagy dolgozni menni. A bizalmat újra kell építeni tégláról téglára.
Eltelt egy év. Már nem ittam, dolgoztam rendesen, otthon is igyekeztem mindent megtenni értük. Egy vasárnap reggel Jutka odajött hozzám kávéval:
– Laci… büszke vagyok rád.
Elmosolyodtam és akkor először éreztem azt: talán tényleg van még esélyünk.
Azóta eltelt még néhány év. Gergő most érettségizik, Anna gimnazista lett. Néha még mindig eszembe jutnak azok az éjszakák, amikor majdnem mindent elvesztettem.
Most már tudom: egy családot nem csak szeretni kell – hanem tisztelni is. És minden nap újra és újra bizonyítani kell nekik: lehet bennem bízni.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hány család megy tönkre csak azért, mert valaki nem meri kimondani időben: segítségre van szükségem? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet bocsátani mindent? Vagy van olyan határvonal, amit ha átlépünk, nincs visszaút?