A tóparti ház árnyékában: Egy nyugdíjas tanár bosszúja
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem, László! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a kilincsen. A szomszédom, László, ott állt a verandán, karba tett kézzel, arca kifejezéstelen volt. A tóparti házam előtt álltunk, ahol negyven évet töltöttem el – először a férjemmel, majd egyedül, miután elvitte a rák. Ez volt az utolsó hely, ahol még önmagam lehettem.
– Naomi, ez nem személyes – mondta halkan. – A település szabályai világosak. A közgyűlés döntött. A faházadnak mennie kell.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy László mindig is irigyelte a kilátásomat a tóra. Gyerekkorunk óta ismertük egymást, de sosem voltunk igazán barátok. Ő volt az, aki mindig mindent jobban akart csinálni nálam: jobb kertet, szebb házat, nagyobb autót. Most pedig elérte, hogy elveszítsem az egyetlen dolgot, ami még örömet okozott.
Aznap este egyedül ültem a konyhában, a régi zománcos bögrémből ittam a teát. Az ablakon át néztem a tavat; a hold fénye csillogott a vízen. Eszembe jutottak a régi nyarak: amikor még élt János, a férjem, és együtt grilleztünk a parton. Amikor még tanítottam az iskolában, és a gyerekekkel együtt jártunk ide kirándulni. Most minden elveszettnek tűnt.
Másnap reggel megjelentek a közmunkások. Két férfi és egy nő – mindannyian fiatalabbak nálam. Udvariasan köszöntek, de láttam rajtuk a feszengést. Nem akartak itt lenni. Egyikük, Gábor, odasúgta nekem: – Sajnálom, néni, de nekünk ezt muszáj megcsinálni.
A szívem majd megszakadt. Ahogy pakoltam ki a régi könyveimet és fényképeimet a házból, minden tárgy egy-egy emlék volt: egy diák ajándéka, egy közös fotó Jánossal, egy régi napló. Minden dobozba zárt múlt darabja.
Aznap este László házából nevetés hallatszott át. Vendégei voltak – talán ünnepeltek? A harag forrt bennem. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Hogy lehet valaki ilyen önző?
Egy hétig albérletben laktam a faluban. Minden nap elmentem a tópart mellett; láttam, ahogy László emberei már mérik fel a területet. Hallottam pletykákat is: azt beszélték, hogy László új stéget akar építeni – pont oda, ahol az én házam állt.
Egy este meglátogatott a lányom, Zsuzsa. – Anya, nem hagyhatod annyiban! – mondta dühösen. – Ez igazságtalanság! Menj be a polgármesterhez! Írj levelet az újságnak!
De én csak ültem némán. Mit ér egy hatvanéves nő szava ebben a faluban? Mit ér egy nyugdíjas tanár tiltakozása?
Aztán egyik reggel felébredtem, és valami megváltozott bennem. Elhatároztam: nem hagyom annyiban. Ha László így játszik velem, én is megtalálom a módját, hogy visszavágjak.
Először is utánanéztem a közgyűlés jegyzőkönyvének. Kiderült: László volt az, aki javasolta az új szabályt – miszerint csak azok tarthatnak fenn faházat a tóparton, akik legalább három éve életvitelszerűen ott laknak. Én csak nyaranta voltam ott – de hát ki tudja ezt bizonyítani?
Elkezdtem beszélgetni a többi szomszéddal. Kiderült: nem csak én vagyok elégedetlen Lászlóval. Sokan panaszkodtak rá: túl hangos bulik, illegális stégépítés, szemétégetés. Egyik este összegyűltünk Ilona néninél – ő is régóta lakik itt –, és megbeszéltük: írunk egy panaszlevelet a polgármesternek.
Közben én is elkezdtem „bosszúhadjáratot” folytatni László ellen – persze csak okosan. Lefényképeztem az illegális építkezéseit; felvettem videóra, ahogy éjszaka szemetet éget; és mindent elküldtem az önkormányzatnak.
Egyik nap László dühösen kopogtatott be hozzám az albérletbe.
– Naomi! Te jelentettél fel engem? – üvöltötte.
– Én csak azt szeretném, ha mindenki betartaná a szabályokat – feleltem higgadtan.
– Te tönkre akarod tenni az életem!
– Én csak vissza akarom kapni azt, ami az enyém volt.
A falu kettészakadt: voltak, akik engem támogattak; mások László mellé álltak. A polgármester végül vizsgálatot indított; kiderült, hogy László több szabálytalanságot is elkövetett az évek során.
A végén visszakaptam ugyan a faházamat – de már semmi sem volt olyan, mint régen. A barátságok megszakadtak; mindenki gyanakodva nézett mindenkire.
Most itt ülök újra a verandán; nézem a tavat és azon gondolkodom: vajon megérte? Vajon tényleg bosszút kellett állnom? Vagy csak még jobban elveszítettem mindent?
„Ha mindent elveszítesz – vajon meddig mehetsz el azért, hogy visszaszerezd? És ha visszakapod… vajon ugyanaz lesz még valaha is?”