Törött szavak – Egy magyar család csendjei

– Miért nem mondtad el soha, anya? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalon szétterítettem a megsárgult borítékokat. Az ablakon túl a pesti eső kopogott, a villamos csilingelése tompán szűrődött be a panelházak közé. Anyám háttal állt nekem, a kezében egy régi bögre, mintha abban keresné a választ.

– Mert azt hittem, ha nem beszélünk róla, kevésbé fáj – suttogta végül. A hangja olyan volt, mint a régi parketta: recsegett, de tartotta még magát.

Az apám temetése után három nappal történt mindez. A lakásban minden szürkébbnek tűnt: a falak, a fény, még a levegő is. A hűtőben csak egy doboz tej és pár szelet parizer árválkodott. A gyász nem volt hangos – inkább fojtogató csendként ült ránk.

Aztán előkerült az a doboz. Egy régi cipős doboz, tele levelekkel. Az én gyerekkori leveleimmel. Mindegyik borítékra nagy betűkkel írtam: „Jövőbeli Zoli-nak”. Hat évesen kezdtem írni őket, amikor apám először nem jött haza karácsonyra. Nyolc évesen már csak annyit írtam: „Apa megint nem jött.” Tizenkét évesen már nem is írtam neki – csak magamnak.

– Emlékszel, amikor azt mondta, hogy elvisz horgászni a Dunára? – kérdeztem anyámat.

– Persze – bólintott. – Akkor is dolgoznia kellett. Mindig dolgozott.

– Mindig máshol volt – mondtam keserűen. – De sosem velünk.

Anyám leült velem szemben. A szemében ott volt minden kimondatlan szó. Egy pillanatig azt hittem, most végre elmondja az igazat: hogy apámnak volt valaki más, vagy hogy egyszerűen csak menekült előlünk. De csak ennyit mondott:

– Szerette volna jobban csinálni. Csak nem tudta hogyan.

Felnevettem – de az nevetés inkább sírás volt. – És mi mit kezdjünk ezzel? Mit kezdjek én ezzel? Hogy szerette volna…

A dobozból előhúztam egy levelet. „Kedves Zoli! Ha nagy leszel, biztosan lesz biciklid és apukád is eljön veled focizni. Most még csak várok rá.” A betűk görbék voltak, tintafoltokkal tele. Egy gyerek reményei.

– Sosem jött el focizni – mondtam halkan.

Anyám megfogta a kezem. – Én sem tudtam helyette ott lenni. Annyiszor akartam… De mindig azt éreztem, hogy ha erős vagyok, te is az leszel.

– De én nem vagyok erős! – tört ki belőlem. – Csak csendben vagyok! Mint te! Mint ő! Ez az egész család csak hallgat!

A konyhaajtóban megjelent a húgom, Dóri is. Ő mindig mindent magába fojtott. Most is csak állt ott, karba tett kézzel.

– Miért most kell erről beszélni? – kérdezte fojtott dühvel. – Apa már úgysem hallja.

– De mi még itt vagyunk! – vágtam vissza. – És ha most sem beszélünk róla, ugyanazt csináljuk majd a saját gyerekeinkkel!

Anyám sírni kezdett. Nem hangosan, csak úgy magának. Dóri leült mellé és átölelte.

Aztán előkerült egy másik levél is – de ez nem az én írásom volt. Apámé. Egyetlen mondat: „Félek tőled és magamtól is. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni neked.” Ennyi.

– Ez minden? – kérdeztem hitetlenkedve.

Anyám bólintott.

– Nem tudott többet mondani – suttogta.

– És nekünk most ebből kell valamit összerakni? Egy életet? Egy családot?

Csend lett. Csak az eső kopogott tovább.

Dóri törte meg végül:

– Talán nekünk kell elkezdeni máshogy csinálni.

Felálltam és az ablakhoz mentem. Lent a játszótéren két kisfiú focizott a sárban. Az egyik elesett, a másik felsegítette.

– Elmegyünk holnap a Dunához? – kérdeztem hirtelen anyámat és Dórit.

Mindketten rám néztek meglepetten.

– Miért pont most?

– Mert mindig csak halogatjuk. Mindig csak várunk valakire vagy valamire… De most mi vagyunk itt egymásnak.

Anyám lassan bólintott. Dóri is mosolygott egy kicsit.

Másnap reggel elindultunk hárman a HÉV-vel Szentendrére. Nem vittünk horgászbotot, csak egy termosz teát és pár zsemlét. Leültünk a parton és néztük a vizet.

– Mit gondolsz, apa tényleg szeretett minket? – kérdezte Dóri halkan.

Sokáig hallgattam, mielőtt válaszoltam volna.

– Szerintem szeretett… csak nem tudta kimutatni. Vagy félt tőle. Vagy magától félt…

Anyám megszorította a vállam.

– Én is féltem sokszor – vallotta be végül. – Attól, hogy elveszítelek titeket… hogy ugyanazokat a hibákat követem el…

A víz lassan folyt mellettünk, mintha semmit sem számítana neki az egész emberi dráma.

Hazafelé menet Dóri egyszer csak megszólalt:

– Zoli… ha majd lesz gyereked… ne hallgass el semmit neki, jó?

Ránéztem és bólintottam.

Otthon este újra elővettem a leveleket. Már nem fájtak annyira. Inkább emlékeztettek rá: minden kimondatlan szó súlya ránk nehezedik, amíg meg nem törjük a csendet.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Mert talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel Magyarországon: hogy túl sok családban csak csend van ott, ahol szavaknak kellene lennie.

Ti mit gondoltok? Lehet-e megtörni ezt az örökölt hallgatást? Vagy örökké csak törött szavakat adunk tovább egymásnak?